Tiltott gondolat

3. Fejezet

Ahogy teltek az egyetem napjai, úgy egyre inkább éreztem, hogy ideje lenne a szabadidőmet kitölteni – más néven dolgozni. Erre az elhatározásra az is rásegített, hogy nem volt kedvem az anyáék által küldött és a spórolt pénzemből élni, másrészt pedig Soraya a közös órákon azzal jött állandóan, hogy „tök jó lenne az ilyen hülye munkatapasztalatokat megosztani egymással".
Nézegettem Madridban állásokat, viszont a makacs büszkeségem miatt úgy voltam vele, hogy első körben pénzügy-számvitel szakmával kapcsolatos álláshirdetésekre adom be a jelentkezésemet.
- Szerintem kérdezd meg tőle, pofon nem fog vágni. – biztatott Anna, miközben az egyetemhez közeli kávézóban ültünk.
- Mégis hogyan hozzam fel nála? Figyelj csak Luke, hallottam hogy néhány nappal ezelőtt a főnököd hogy lecseszett mert elbasztál egy igen fontos könyvelést és nyilvántartást...lennél szíves beajánlani engem is? Nagyon megfogott ez az erőszakosság. – gúnyolódtam, mire barátnőm már szakadt a nevetéstől.
- Pontosan így. – kacagott tovább.
- De viccet félre téve Hanga, itt lenne a lehetőséged. Valaki oltári nagyot hibázott ott, ahol dolgozik Luke legyen akár szó pont a srácról és az ilyet nem nézik el, ergó tuti hogy van most felvétel, csak valószínűleg vagy nem hirdetik olyan felületeken ahol te keresgettél, vagy már folynak az állásinterjúk. – vette komolyra a szót.
Igaza volt Annának; az ilyen munkákra azonnal ugranak az emberek és hülye lenne az aki a meglévő végzettségeivel nem próbálkozna megszerezni az állást.
- Ezzel nem hoznám Lukeot hülye helyzetbe? – húztam el a számat.
- Szard le, egy munkában nem a barátság a fontos, hanem hogy tudj miből megélni. Amúgy meg, ha nem baszta ki a srácot személyesen, akkor valószínűleg vagy visszanyalta magát, vagy megtalálták azt az embert, aki valójában felelős a hiányért. – gondolkodott el, majd beleivott a rendelt italába.
- Azt sem tudom, hogy hol dolgozik...nagyon átlátszó lennék.
- Ne csináld már ezt! Mindenki pénzből él, nem lehetsz örökre a tartalékaidon. Nincs semmi abból, hogy megkérdezed, hogy van-e valami üres meló az ő munkahelyén. Különben is, a HR dolgozók mennek állásinterjúra az alanyhoz...a legnagyobb zakós nem is törődik az alkalmazottakkal. Így jószerivel protekció-mentes leszel. – tárta szét karjait amolyan „látod, hogy nem vagyok én annyira hülye" stílusban.
- Végül is...igazad van. – mentem bele nagy nehezen, s megígértem, hogy mindenképpen megkérdezem Luketól, hogy tudna-e ebben a munkaügyben segíteni.
[...]
Amikor az egyetemi órákkal végeztem úgy gondoltam, hogy tökéletes alkalmam lesz arra, hogy a teraszra kiülve egy üveg borral csodáljam a várost és zavarás mentesen pihenjek.
A lépcsőfordulóban azonban volt szerencsém összeütközni a korábban beszéd tárgyává vált személlyel.
- Szia, Hanga, elég fáradtnak tűnsz. – jegyezte meg halvány mosollyal.
- Halii, te sem tűnsz úgy mintha pont fél hónapos alvásból keltél volna fel.
- Nem könnyű a munkára és az egyetemre is figyelni egyszerre, tudod az érett embereknek így megy a napja. – legyintett úgy mintha ő már nagyon tapasztalt lenne ezekben a dolgokban.
- Hát igen...nem lehet mindenkinek annyi dolga, hogy tanul és el van, mint a befőtt. – sóhajtottam drámaian, s mindketten felnevettünk.
Gyerünk Hanga, most van itt az idő, hogy megkérdezd tőle!
- Luke, szeretnék kérdezni valamit tőled, remélem nem fogsz ezután megsértődni rám. – vágtam bele a lecsóba.
- Ajaj már rosszul kezdődik...na ki vele, ha nem arról van szó, hogy megakarnak téged ölni, akkor lehet, hogy tudok segíteni.
- Esetleg tudnánk a lakásban beszélni erről? – érdeklődtem, mire megértően bólintott és a lányokkal közös albérletünk ajtajához léptem, majd kinyitottam azt.
- Wooow, elég szépen berendezkedtetek. – nézett körbe egyből és vette az irányt a nappaliba, anélkül, hogy tájékoztatást adtam volna neki.
- Először is, kérsz egy kávét? – néztem rá, mire bólintott és gyorsan összedobtam neki egy bögrével.
- Na és...mi az amivel kapcsolatban szerettél volna beszélni velem? – tért rá a tárgyra kíváncsian, miközben az elkészített italát kortyolgatta.
- Tehát azon gondolkodtam, hogy szeretnék a saját lábamra állni, és mivel az egyetem mellett szokott lenni általában elég sok szabadidőm, ezért megkérdezném, hogy esetleg...nem tudnál nekem valami munkát ajánlani? – tettem fel félőn a kérdést.
Utáltam ilyen tárgyilagosan beszélni az emberekkel, Luke pedig valószínűleg észre is vette rajtam, hogy nehezemre esik erről a témáról társalogni.
- Miért nem mondtad hamarabb, hogy munkára van szükséged? – mosolygott.
- Nem szerettem volna, hogyha úgy veszed, mintha kihasználnálak. – néztem kék szemeibe.
- Hanga, mindenki pénzből él! Sőt...bevallom, hogy örülök, amiért hozzám fordultál ezzel kapcsolatban, ugyanis tudok gyógyírt a gondodra. – gondolkodott el.
- Igazán? – villant fel bennem a remény.
- Igen. A cégnél ahol dolgozom, már elég régóta keresnek embert, tudod többféle termékértékesítéssel is foglalkozunk és a könyvelésbe hamar belefáradnak az emberek, ezért lelépnek. Másrészt meg nekem is volt egy kis összezördülésem az elmúlt időszakban a főnökkel. – avatott be, bár cseppet sem tűnt úgy, mint akit annyira kínozna a lelkiismerete emiatt.
- És mi történt? – tettem úgy, mintha nem tudnék semmiről.
- Igazából annyi, hogy az egyik nyilvántartásban és a leltárban nem egyezett néhány adat, ezért a főnök nagyon meggondolta, hogy kirúg-e...viszont az egyik családtagja, akivel már gyerekkorom óta jó viszonyban vagyok, megkérte hogy legalább egy kis időt adjon, hogy vizsgáljanak át újra mindent. A végén kiderült, hogy nem én basztam el a dolgokat és így a bocsánatkérés nyilván privátban, ahogy az összetűzés is történt, meg volt...az biztos, hogy korrekt főnököm van. – vázolta fel röviden a sztorit.
- Akkor így mindkettőnknek nyerő pontja lehetne. – gondolkodtam el.
- Igen, használjuk ki egymást kölcsönösen. – nevetett fel, s engem is magával ragadott a kacaja.
Ezek után beszélgettünk Lukeal kicsit arról, hogy mivel is foglalkozik bővebb értelemben a vállalat, ahol ő dolgozik.
Elmondása szerint többféle kategória felé ágazik a Decuba nevű vállalat tevékenysége, a sport, szépség és karórákkal kapcsolatosan mindegyik ágazatnak megvan(nak) a maga épülete(i).
Mivel előre nem lehet tudni, hogy az embert melyik ágazat dolgozójaként fogják alkalmazni, így Luke elsőre csak annyit mondott, hogy a cég honlapján szereplő email címre küldjem el az önéletrajzomat és a motivációs levelemet.
Utólagosan megjegyezte, hogy azért az érdekemben pár picit magasabb pozícióban lévő embernek fog beszélni rólam.
- Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám ezt meg neked. – hálálkodtam, amikor már kísértem ki őt.
- Mit szólnál, ha mondjuk, a baráti társaságoddal eljönnétek az egyik munkahelyemhez közeli klubba? – vetette fel az ötletet.
- Rendben, megkérdezem a többieket erről, és köszönöm szépen előre is a meghívást. – mosolyogtam rá hálásan.
- Ha a többiek is benne lesznek, akkor majd írj kérlek és egyeztetünk holnapig.
- Mindenképpen. – ígértem meg, majd intett és néztem ahogy elhagyja a lépcsőházat.
[...]
Miután a baráti társaság az estét abban a bowling klubban töltötte, ahol Vicente dolgozott, így mindenki felé egyszerre tudtam feltenni a kérdést, amint felvázoltam nekik Luke meghívását.
- Nekem itt valami nem stimmel...minket akar megismerni? – nézett Soraya Inésre, mire a lány tanácstalanul széttárta a karját. Mivel a barátjával eléggé összevesztek ma úgy voltam vele, hogy elhívom a lányt is, hogy kicsit kiengedje a fáradt gőzt.
Szerencsére mindenkivel remekül megtalálta a közös hangot, természetesen egy ember kivételével, viszont Tristant már megszoktuk, hogy egyikünket sem szereti – vagy talán Inést egy kicsit, bár ezt is megkérdőjelezem.
- Mi van, ha így hozzád is közelebb akar férkőzni? – pattant ki a „cserfes" ötlet Anna fejéből.
Ismét a „mi van, ha.." kérdései...de én így szeretem őt...így igazán Annás.
- Kétlem, hogy Hangáért valaki feláldozná ennyire az idegrendszerét. – szólalt meg Tristan.
Más sem hiányzott az életemből, minthogy azt hallgassam, hogy hogyan akar kikészíteni a srác.
- Csak úgy mellékesen kérdezem meg, hogy te amúgy miért vagy itt? – érdeklődtem „kedvesen".
- Inés hívott. – biccentett barátnőnk felé, aki egy amolyan „bocsii" pillantást vetett rám.
Nem tudtam rá haragudni, ahogy Inést megismertem egy csupa szív lánnyal köthettem jó barátságot. Persze vannak meggondolatlan lépései, de ennek ellenére a barátaihoz mindig hű marad...még ha az a valaki Tristan is.
- A lényeg, hogy még ma este vissza kell írnom Lukenak, hogy elfogadjuk-e a meghívást. – zártam rövidre a kérdezősködést.
- Csak én vagyok az, aki úgy látja, hogy szeretne a társaságunk tagja lenni? – szólalt fel Vicente...hozzá teszem jogosan.
- Igen, csak te vagy naiv. – vágta rá Tristan.
- Csendben lennél egy pillanatra? Amúgy személy szerint, amikor beszélgetek vele, felszoktalak említeni titeket is és szerintem tök muris lenne, ha ő is a csapatunk tagja lenne. – gondolkodtam el.
- Már így is sok hülye van köztünk...kezdve vele, azt sem tudom, hogy ő amúgy kicsoda. – nézett társaságunk negatív tagja Soraya felé.
- Olyan bunkóknak mint te, nem is fogok bemutatkozni. – forgatta szemeit a lány.
- Haver, neked szerintem már egy nő kellene. Ránk vetíted ki mindig a felgyülemlett dühödet. – szürcsölte az innivalóját Felipe.
- Teljesen nyugodt vagyok mindig. – felelt kimérten a férfi.
- Megírom Lukenak, hogy elmegyünk holnap. – jelentettem be, mire – nyilván Tristan kivételével – mindenki rábólintott.

Én
Sziaa!
A holnapi meghívás aktuális még? Beszéltem a barátaimmal és szívesen megismernének téged ők is.

Miután elküldtem az üzenetet eltettem a telefont és a többiek által regélt sztori hallgatásába csatlakoztam én is, miközben a kólámat iszogattam.
Szerettem az ilyen estéket, amikor mindig elterelte valami a figyelmemet arról, hogy az Ő gondolatára magamba roskadjak és sírva aludjak el a párnámat ölelve, vagy épp a tőle kapott filmeket nézzem.
Olyan nem adott, amire az lenne írva, hogy Nézz meg, amikor úgy érzed, hogy egy szürke ember vagy nélkülem.
Pedig most egy olyan kategóriájú film jönne a leginkább jól...
Tényleg ennyi lett volna? Azért mert elhagyott életem szerelme, örökre magamba roskadtam volna? Hogy jöhetnek ilyenkor azzal az emberek, hogy „néhány nap és el is felejted?".
Már két éve próbálkozom és sosem sikerül, pedig még attól is ellehetetlenített, hogy utána kutassak a neten.
Fogalmam sincs, hogy mi van veled Márk...
Ez a találgatás lesz a vesztem, folyamatosan arra gondolok, hogy mit csinál vajon...beteges, hogy még ennyi idő után sem tudtam elfelejteni őt.
Ha belegondolok, hogy lehet valaki mással sokkal boldogabb, akkor menten felmondaná a lelkem ezt a maradék szolgálatot is.
Miért reménykedem abban, hogy ugyanannyira hiányzom neki, mint Ő nekem?
Elvégre Ő volt az, aki ott hagyott, amikor azt hittem, hogy minden rendben van köztünk.
Lehet, hogy csak őrülten bele kellene magam vetnem abba, hogy minden éjjelt más férfivel töltök.
Hogy minden nap mással beszélgetek.
Akkor is színtelennek érezném magamat.
Próbáltam túl lépni, de egyáltalán nem éreztem sosem azt, hogy bárkivel is megtaláltam volna annyira a közös hangot, mint amennyire Márkkal azt megtettem.
Sosem foglak tudni elfelejteni, bármennyire is akarom.
Bármennyire is voltál velem kíméletlen...ha csak egyetlen egyszer esélyem lenne téged újra látni, akkor megragadnám az alkalmat arra, hogy mindent bevalljak neked újra.
Hogy azóta csak még inkább Szeretlek, hogy azóta egyetlen napom sem volt, amikor nem gondoltam volna rád, hogy azóta hiába próbáltam túl lépni, mégis mindenkiben téged kerestelek...a Te nevetésedet, a Te humorodat, a Te gondolkodásmódodat, a Te barna íriszeidet...téged Herczeg Márk.
Mielőtt még bárki más meglátott volna kimentem a mosdóba, s ott szabadjára engedtem könnyeimet.
- Miért teszed ezt velem? – suttogtam magamnak átváltva magyarra, miközben a mosdókagylónak támaszkodtam.
- Maradj mindig ugyanilyen, mert én mindig itt leszek. – idéztem fel magamban szavait.
- Hol vagy most? Miért nem találkozunk csak úgy random Madrid utcáin? – zokogtam fel, s tettem szám elé kezemet.
Annak érdekében, hogy megnyugodjak, megmostam az arcomat és vártam, amíg a zaklatottságom kissé csillapodik.
Beletelt körülbelül 10 percbe, mire már nem igazán volt látszata annak, hogy ismét egy lelki roncs lettem, viszont elhatároztam, hogy visszamegyek a többiekhez.
Az asztalunknál senki sem ült, így felvettem az ott hagyott táskámat és kihalásztam belőle a telefonomat.
Az Annával közös beszélgetést nyitottam meg, majd dobtam egy üzenetet neki, hogy kicsit rosszul lettem és hazamentem inkább.
Mivel kiszerettem volna szellőztetni a fejemet, így ahelyett, hogy 10 perc alatt hazaértem volna busszal, inkább választottam egy 30-40 perces gyaloglást.
Sikerült az előbbi gondolataimtól annyira elvonatkoztatni, hogy a város nyüzsgése teljesen lefoglalt és már csak azt vettem észre, hogy a bérház előtt álltam.
Amikor felértem az albérletünkbe és elővettem a telefonomat, amellett, hogy a lányok és Vicente is aggodalmukat fejezték ki az irányába, hogy otthagytam a bulit, Luke is válaszolt az üzenetemre jelezve, hogy aktuális még a meghívása.
Úgy voltam vele, hogy ez egy remek alkalom lesz arra, hogy még egy emberrel gyarapodjon a baráti társaságunk.
Ha tudtam volna, hogy mit indítok el ezzel...