Tiltott gondolat

2. Fejezet

- Gyanúsan jó kedved van. – mértem végig Annát, aki a szokásosnál is jobban be volt pörögve. Nem értettem energiateltségét, ugyanis hajnaltól kezdődően valaki állandóan kint járkált a folyosón és a csendes lépteket mintha nem ismerte volna, úgy trappolt végig a bérház ajtók előtt.
- Szerintem a neked szánt jóslataim igazak...álmomban láttam őket. – mondta, miközben megfordította a serpenyőben lévő palacsintát.
- Az álmoknak semmi jelentősége.
- Hallom, amikor éjszakánként sírsz, Hanga... - suttogta magyarra átváltva.
- Csak a rossz emlékek.
- Nem sírnál, ha nem lenne semmi értelme az álmaidnak.
- Vagy lehet, hogy csak orvosi eset vagyok és nem akarok szabadulni a múltamtól. – rántottam vállat, amikor kintről hatalmas csapódást hallottunk.
Anna gyorsan elzárta a gáz tűzhelyet és a bejárati ajtó felé indultunk.
- Mégis mi a franc lehetett ez? – pánikolt be barátnőm.
Amint kinyitottuk az ajtót meglepetten láttuk, hogy ismerős hajzuhatag van előttünk szinte négykézláb.
- Csak nem? – váltottam át angolra, s a férfi felnézett rám.
- Mondtam, hogy ez a sors, de te nem hittél nekem. – okoskodott Anna mellettem, mire az oldalába böktem.
- A védjegyemmé válik a szerencsétlenkedés. – morogta az orra alatt az előttünk térdelő.
- Ebből elég perverz jelenet is következhetne...a lépcsőház orgazmusa. – nézett a szemben lévő falra a lány.
- Ahj, hagyd már. – forgattam szemeimet, majd kezemet nyújtottam a névtelennek és segítettem neki felállni.
- Jó lenne, ha végre bemutatkoznátok egymásnak. – motyogta Anna, majd otthagyva minket bezárta mögöttem az ajtót.
- Megkérdezném, hogy jól vagy-e de ha élsz, akkor baj nem lehet. - mondtam, majd mögé nézve megláttam a barna dobozokat feldöntve.
- Vajon a harmadik találkozásnál elüt egy autó vagy utcai lövöldözés áldozata leszek? – gondolkodott hangosan, mire összeszorítottam a számat, nehogy lássa, hogy értékeltem a humorát.
- Jobb esetben csak a lábadat találja el a lövés. – mosolyogtam rá.
- Amúgy...ha már így másodjára is egymásba botlottunk, hadd mutatkozzam be...Luke Barbrow. – nyújtotta a kezét, s miután én is bemutatkoztam segítettem neki az eggyel feljebb lévő emeletre vinni az elejtett dobozokat.
Beszélgetésbe elegyedésünk alatt megtudtam, hogy Luke arra az egyetemre jár, amelyre mi is, az első nap pedig csak egy papírt kellett bevinnie a titkárságra és utána rohannia kellett - volna - a munkahelyére.
- Tény, hogy elég érdekes szituációban történt a megismerkedésünk. – mosolyodott el, amikor felidéztük az előző találkozásunkat.
- Azóta remélem egyszer sem kellett betolni a kocsit. – húztam az agyát, miközben az utolsó dobozt is letettem az ajtaja elé.
- Nem, ténylegesen felírtam egy cetlire, hogy ne felejtsem el lekapcsolni a világítást...de amikor a szükség nem kívánja, akkor inkább nem kapcsolom fel. – vakarta meg a tarkóját.
A testtartásából-és beszédéből ítélve vagy nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, vagy megfordult néhány gondolat a fejében, amivel kapcsolatban vacillált, hogy megossza-e velem vagy sem.
- Esetleg a segítséged megköszönéseképpen  behívhatlak egy kávéra? – érdeklődött, hosszas gondolkodás és egy karóranézésnyi idő után.
Felkérésére bólintottam és miután kinyitotta az ajtót, rálátásom nyílt a dobozokkal teli albérlet folyosójára.
- Kicsit szűkösen vagy. – jegyeztem meg.
- Brit hanyagság. – legyintett, mire elmosolyodtam, és amikor arrébb tolta a dobozokat szabad utat engedett a konyhai részébe.
Barackszínű volt a folyosó, az abból nyíló nappali és a konyha is.
Azt már eltudtam dönteni, hogy ez egy kicsivel visszafogottabb lakás, mint amit a csajokkal együtt bérlek.
- Egyedül fogsz itt lakni? – érdeklődtem, amikor helyet foglaltam az egyik széken, mialatt Luke neki kezdett elkészíteni a megígért kávét.
- Nem. – válasza után, hatásszünet következett, majd így szólt:
- Valószínűleg a legördögibb démonok engem találnak potenciális lakótársnak, így kicsit sem leszek egyedül. – mosolyodott el, miközben hátra pillantott, egyenest szemeimbe.
- Profi démonűző barátnőm van, tehát fordulj hozzánk bizalommal. – vágtam vissza nevetve, majd amikor elkészültek a kávék leült a velem szembeni helyre.
- Hogyhogy ilyen messze jöttél tanulni? Gondolom nem volt gond a tanulmányaiddal. – kíváncsiskodott.
- Anna szeretett volna ide jönni leginkább, én pedig úgy voltam vele, hogy miért is ne? – válaszoltam nem sokat elárulva abból, hogy mégis miért menekültem el Magyarországról és az emlékek elől is egyben.
- Nem olyan nőnek gondollak így másodjára, aki csak sodródik az árral.
- Inkább óvatosan sodródok az árral. Néhány döntésemet nem fontolom meg előre, és ott a lehetősége annak, hogy pont olyankor ütközöm akadályokba...de ez már csak ilyen. – rántottam vállat.
Miután még kb. 15 percet beszélgettünk az órámra néztem, majd elbúcsúztam a férfitól és visszamentem az albérletünkbe, ahonnan már Anna is eltűnt.
Mivel volt még 1 teljes órám az egyetemre indulásom előtt, ezért összepakoltam és a hátralévő időben a közösségi oldalamat böngésztem, amikor értesítésem jött.
Luke ismerősnek jelölt és amint megláttam a képét, elmosolyodtam.
A képen egy fehér falnak volt dőlve és oldalra hajtva a fejét nézett a kamerába.
Kék szemeiben a csillogást még így is lehetett látni és ezt a kommentek tartalmai is igazolták.
Ahogy sejtettem, egészen népszerű a lányok körében.
[...]
- Már azt hittem, hogy elaludtál. – reagált Anna köszönésképp, amikor megláttam az egyetem egyik folyosóján.
- Kissé megakadt a forgalom és ezért késtem, viszont ha nem haragszol, akkor sietek órára. 1 percem van és nem akarok késni. – hadartam gyorsan, mire egy „persze" legyintéssel utamra engedett.
Az adott óra termében ma már több helylehetőség volt, mint tegnap, ami arra engedett következtetni, hogy Inés mégis igazat mondott azzal kapcsolatban, hogy az itteniek egy része le sem szarja az egyetemet és néha bejönnek, akkor is csak dísznek.
Mikor elfoglaltam a helyemet a professzor feltörte az ajtót, majd mint aki éppen emberáldozatot keres, szét nézett a teremben.
- Senior Olmedo vagyok, a legtöbben valószínűleg azt sem tudják, hogy milyen órán ülnek, viszont a neve menőnek tűnt és ezért felvették ezt is órájuknak. – mondta, majd a szekrényben lévő laptophoz lépett és kivetítette a tananyagot.
- Jó fej a tag. – suttogták mögöttem a fiúk.
- A tag éppenséggel a kereslet-kínálat összefüggéseit fogja magyarázni, ezért ha nem hajlandóak megtisztelni a csenddel, akkor kilehet fáradni. – szólt rájuk a prof, mire egyből elhallgattak és elkezdte magyarázni az óra anyagát.
Nem győzök elég hálás lenni, hogy ezelőtt 5 évig egyfolytában körbe voltam véve ezzel a tananyaggal is, mivel máskülönben már az óra első 20 percében elvesztettem volna a fonalat.
Ahogy oldalra pillantottam láttam, hogy néhányan kétségbeesett pillantásokat vetettek azokra a grafikonokra és függvényekre, amelyeket én – a magyarázat nélkül is – értettem.
Amikor vége lett az órának a professzor halk köszönés után elhagyta a termet.
- Szerintem ebből nem lesz meg az első vizsga sem. – állapította meg a hátam mögül lévő fiúk közül az, aki a „tagos" beszólását hallatta.
- Akkor nincs itt a helyed neked sem. – még csak oldalra sem kellett nézni, viszont már egyből tudtam, hogy ki ez a negatív ember.
Tristian.
- Inkább nincs időm ilyenekre tanulni, sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben. – kezdett el veszekedni Tristiannal az ismeretlen, majd felállt és elhagyta a termet.
- Szerintem te mindenképpen balhéba szeretnél keveredni. – állapítottam meg gúnyosan.
- Szerintem ez sokkal izgalmasabb, mint a te életed.
- Még mindig úgy néz ki, hogy nekem több van, mint neked. – vágtam vissza szemet forgatva.
- Viszont az enyém tartalmasabb. – gondolkodott el, majd egy „ehhez nekem nincs kedvem, sem erőm" pillantással ott hagytam...legalábbis ott akartam hagyni, ugyanis követett, egészen ki az egyetem előtti térre.
- Nem gondoltam volna, hogy lesz veled együtt közös órám. – néztem rá.
- Ne aggódj, én is átokként fogom fel. – rántott vállat.
- Akkor minek lógsz most is velem? – álltam meg és fordultam felé teljes testemmel idegesen.
- Én Inéshez megyek és mivel irritálsz, ezért jogom van kimutatni azt, hogy mennyire antipatikus személyiségként tekintek rád.
- Úgy, hogy közben mégis állandóan velem beszélsz, mert mindenki un téged. – morogtam.
- Még mindig jobb ez, mintha mindenki azt mutatná, hogy szeret, miközben kibeszél és kihasznál. – annak ellenére, hogy Tristian semmiről nem tudott a múltammal kapcsolatban, kissé szíven ütött a mondata...és ismét eszembe jutott.
Üdv újra Márk gondolata, régen – egész pontosan 90 perccel ezelőttig nem – gondoltam rád.
[...]
- Már megint egészen le vagy törve. – szólalt meg Vicente, amikor kihozta nekem a kólát és leült mellém. A bowling klub ekkor már szinte kihalt volt és csak néhány ember beszélgetett.
- Nem igaz, csak lefárasztott az egyetem. – tereltem a szót.
- Mikor fogod már fel, hogy hiába jössz nekem a kifogásokkal, hogyha tudom, hogy mi az, ami bánt? – mosolygott megértően.
- Hát ez az...fogalmam sincs, hogy miért látszódom mindenki előtt ennyire sebezhetőnek...ennyire gyengének. – suttogtam, miközben beleittam az innivalóba.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. A barátaid, akik ismernek téged és a történetedet persze, hogy tudják a gyengeségeidet, de hiába látod úgy...a kívülálló csak azt látja, hogy bús vagy, semmi többet. – nyugtatott meg.
- Szerinted akarhat velem valaki azért barátkozni, mert bús vagyok? – néztem fel rá.
- Anna említette, hogy valami srác elhurcolt téged az ő szavaival élve, orgazmusokban részesíteni. – gondolkodott el nevetve, mire kínosan kacagva eltakartam az arcomat.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondta. – ráztam a fejemet, mire ő egy „pedig de" bólintást intézett felém.
- Ismerlek annyira, hogy tudjam, elsőre nem adod be a derekad...de tulajdonképpen mi is az igazság az emberrel kapcsolatban?
- Szórakoztató és jó beszélgetőtárs, de igazából ennél többet nem tudok mondani. – rántottam vállat. Amikor befejeztem a mondatomat, halvány mosoly futott át Vicente arcán, így rákérdeztem:
- Mégis mi ez a mosoly?
- A Luke-téma alatt nem ragyogott fel úgy a szemed, mint amikor a magyarról szoktál beszélni. – fejtette ki gondolatát.
- Márkot és Lukeot nem is lehetne annál jobban elkülöníteni egymástól, amennyire különbözőnek jelen pillanatban gondolom őket...remélem sosem kell őket egyszerre látnom.
- Ha most ezt lekopogom, ahogy te szoktad, akkor lepaktálok az ördöggel, de ha nem, akkor meg lehet, hogy megtörténik ez a való életben. – vacillált a férfi.
- Jaj, ne csináld már! – nevettem fel.
- És legyek purgatóriumban majd miattad? Köszönöm, de hitvalló férfiként VIP jeggyel szeretnék menni a mennybe. – kacsintott.
[...]
Miután kibeszéltük az utóbbi napok történéseit haza indultam, megígérve Vicentének, hogy a héten még összefutunk.
Épp a lakás ajtaján szerettem volna belépni, amikor fentről hangos szóváltás ütötte meg a fülemet.
Mi van, ha segítség kell valakinek?
Ahogy kivettem a hangokból, férfiak között lehetett vita, így kíváncsiságból, hogy melyik lakó lármázhat, felmentem a következő szintre, s a sötét folyosó vége felől hallatszódott a hangoskodás.
Luke...ő pont ezen az emeleten lakik.
Vagy vajon ma még nem tölti itt az éjszakát?
Hanga ne legyél hülye...ha ma már rengeteg cuccát elhozta, akkor valószínűleg már itt alszik. A telefonom vakuját használva halkan lépkedtem el az ajtók mellett.
Új barátom a 63-as számú albérletben él és mivel az ajtók alatti rés miatt lehetett látni, hogy kinél van még napvilág, ezért megálltam az előtte lévő lakó ajtaja mellett és hallgattam, hogy valóban honnan is jön a kiabálás.
A brit férfi hangját hallottam meg először, viszont olyannyira hadart, hogy néhány szavát tudtam csak elcsípni.
Nyugi Hanga, hallani fogod, ha közelednek az ajtóhoz és akkor elmész onnan...a biztonság kedvéért csak meg kell bizonyosodnod róla, hogy minden rendben van-e Lukeal.
- Ellenőrizve volt a kibaszott nyilvántartás és a leltárral kapcsolatosan sem volt különbözet, a könyvelés alapján is minden kifutott és a bent maradt termékek is egyeztek. – hallottam meg a britet. Nem volt nehéz kilogikázni, hogy valami gond akadhatott a munkahelyén.
Ezután néhány percig csend volt...
- A hét végéig van időd kideríteni, hogy mi történt a hiányzó anyagokkal. – a másik férfi hangja sokkal mélyebb volt, mint Luke hangszíne.
- Mi lesz a raktárosokkal?
- A magad dolgával törődj, megoldom. – na, most kell úgy tennem, mintha csak mennék ki az éjszakába. Hátulról úgysem vagyok felismerhető.
Gyerünk Hanga, fordulj sarkon és menj!
Két lépést tettem, amikor hallottam, hogy kinyitódott az ajtó és picit összerezzentem, viszont nem álltam meg.
Próbáltam nem sietősre venni a lépteimet és úgy a lépcsőfordulóba venni az irányt, hogy még az arcomból se látszódjon egy részlet sem.
Mivel szerencsére Inés és Anna nevetése is kihallatszódott a lakásunkból, ezért egyből benyitottam és megkönnyebbült, hangos sóhaj hagyta el számat.
- Veled meg mi történt? – nézett rám mindkét lány, amikor az ajtónak dőltem.
- Hangoskodást hallottam és felmentem...hallgatózni. – végig gondolva eléggé szégyelltem a tettemet.
- A biztonság érdekében mentél fel megnézni a fiút. – suttogta a vállamon ülő angyali énem.
- Meggyőződtél róla, hogy nincs baj, így legalább az egész ház nyugodtan alszik. – jött oda hozzám Inés és vette el tőlem a táskát megértő mosollyal.
- Lehet orgazmust hallgattál végig. – gondolkodott el Anna perverz mosollyal.
- Annyira hülye vagy! – dobtam hozzá nevetve az egyik díszpárnát, amikor a közelébe kerültem.
Az est további részében egy üveg bor társaságában beszéltük ki azt, hogy kinek milyen eseményekkel telt a napja.