Tiltott gondolat

17. Fejezet

Kissé idegesen toporogtam, mert természetesen amikor hallottam a közeledő lépteket, azonnal megbántam, hogy idegességemben Márknál kerestem „menedéket".
Totál hülyének fog nézni, Hanga!
Most már viszont semmiképpen nem sétálhatok vissza, mert az elképesztően kínosan jönne ki...már ha ez az egész nem eléggé kellemetlen.
Amint kinyitotta az ajtót ismételten ezernyi emlék került a szemem elé.
Egy szürke melegítőnadrágban és pólóban állt előttem, miközben kontaktlencse helyett a számomra nosztalgikus hatást keltő szemüvege díszelgett orrán, haja pedig enyhén kócos állapotban volt.
Mivel a dührohamom kitörése közben nem gondoltam arra, hogy át kellene öltöznöm, ezért a szatén pizsamámban mentem még Márk elé is.
- Pizsama partira készülsz? – nézett végig rajtam és állapodott meg arcomon tekintete, amely játékosságot tükrözött.
- Bemehetek? – próbáltam figyelmen kívül hagyni kérdését.
Elállt az ajtóból, én pedig a bőröndömmel beszerencsétlenkedtem magam a szobájába.
Körülbelül olyasmi volt, mint az enyém, annyi különbséggel, hogy semmilyen díszítés nem volt a falon, hanem csak egyszerű halványkék színben tündökölt a helyiség, emellett pedig még egy kis kanapészerűség is helyet foglalt az ággyal szemben.
- Tudod, van ám oka annak, hogy átjöttem. – kezdtem bele, miközben leültem a kisebb területű ülőhelyre, míg Márk az ágy szélére tette le magát.
- Mi nem tetszik a puccos hotelben?
- Nem a berendezkedéssel van gond, de basszus, nem bírom elviselni, hogy... - akadtam meg, mert annak ellenére, hogy Annával állandóan szabadon használunk mindenféle szót, Márknál ez kicsit zavarba ejtő volt.
Persze, de azt hogy örülnek egymásnak a villanypóznánál, azt kimondtad szárazon...
A férfi türelmesen várt, amíg összeszedem magam olyannyira, hogy eltudjam mondani, mi az ami miatt ideges vagyok.
Ezzel szemben viszont láttam a szája sarkában azt az apró mosolyt, ami árulkodott arról, hogy pontosan tudja, hogy mit akarok mondani.
- Ne kelljen már kimondanom. – forgattam szemeimet.
- Pedig fogalmam sincs, hogy mire gondolsz. – adta az ártatlant.
- Jó, elegem lett abból, hogy megállás nélkül adják egymásnak a másik szobában.
- Adják egymásnak? – vonta össze szemöldökét kíváncsian.
- Ahj, Márk! – sóhajtottam panaszosan és az ülés helyett jobbnak láttam, hogyha lefekszem és Herczeget egy terapeutának képzelem.
Egy nagyon vonzó terapeutának, aki gyógyszerként nem a pirulákat adja, hanem...
Állj le Hanga, te nem vagy normális! Beteg egy nőszemély vagy!
- Tehát nehezemre esett elviselni, hogy szexelnek mellettem, amikor meg átmentem, hogy halkabbak legyenek, azt mondta a nő, hogy ne irigykedjek. Nem is vagyok irigy! – akadtam ki.
- Más magyarázata nincs annak, hogy átmentél.
- Fáradt voltam és aludni akartam, különben is... - kezdtem volna, amikor a józan eszem sikeresen beleavatkozott szavaim kimondásába.
Majdnem elmondtam, hogy Ő volt az első és az utolsó férfi eddigi életemben...viszont a szomorú igazság az, hogy ehhez már semmi köze nincsen úgy, ahogy nekem sincs közöm ahhoz, hogy kivel milyen kapcsolatot teremt.
Annak ellenére, hogy ott voltam vele egy szobába, mégis annyira fájóan távolinak éreztem őt...mégis kit áltatnék?
Azzal, hogy most már napi szinten látjuk egymást, az eddig halványan pislákoló láng újra megkapta azt az apró szellőt, ami miatt futótűzzé változott...legalábbis bennem.
Mégis kénytelen voltam elrejteni az érzéseimet, mert...
- Hanga? – zökkentett ki a gondolataimból, s zavartan fordítottam oldalra tekintetemet, egyenest rá.
Érdeklődő tekintete szinte magába szívott és Istenem...annyira nagyon szerettem volna huzamosabb ideig, csak csendben, szótlanul elveszni azokban a gyönyörű barnákban.
Halkan kifújtam a levegőt, majd felültem és Márknak szegeztem a kérdést:
- Mennyire fér bele neked, hogy itt aludjak? – ahogy észrevettem, egyáltalán nem lepte meg a kérdésem/kérésem.
Vagy valójában csak én fújom fel ennyire ezt a dolgot?
Az egyedüli exbarátom Márk, fogalmam sincs, hogy az ilyen kapcsolatokba mi fér bele és mi nem...ő valószínűleg már normálisabban tudja kezelni az ilyen helyzeteket.
- Félre ne értsd, nem tolakodás céljából kérdezem, csak kipihenten szeretnék kelni. Ha viszont nem a válaszod, akkor mondd el nyugodtan, nem erőltetek semmit. – magyaráztam hevesen.
- Nem veszem tolakodásnak. – mondta, miközben felállt az ágyról.
- Öhm...valóban? – néztem rá értetlenül.
Alapjában véve arra számítottam, hogy azt fogja mondani, hogy menjek vissza és bírjam ki ezt a néhány éjszakát, egyszer úgyis elfáradnak.
Miközben azon gondolkodtam, hogy miért is engedte meg azt, hogy nála aludjak láttam, hogy elkezdte a takarók felét átvinni a kanapéra.
- Megcsinálom én, nem kell, hogy ezt is a nyakadba vedd. - eleve tehernek éreztem utólag, hogy átjöttem, azt már nem viselte volna el az önbecsülésem, hogyha még ő is ágyazott volna meg nekem.
- Az ágyon alszol. – jelentette ki.
Na álljunk meg, de nagyon gyorsan!
- Szerintem félreértettél, nem a szobát akarom, csak normális légkörben aludni. Tökéletes lesz a kanapé is. – szabadkoztam egyből.
Persze, hogyisne érezném pofátlannak azt, hogy nem csak betolakodok a szobájába, de még az ágyát is elfoglalnám?
Már kezdtem volna az újbóli magyarázkodásomat és közben vettem volna magamhoz az ágyneműt, amikor egy kis részét sikerült csak elkapnom, Márk pedig azt kissé megrántva, mind a takarót, mind pedig engem, magához húzott.
Levegőt is elfelejtettem venni abban a pillanatban, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy míg az egyik kezem nekem is és Herczegnek is a plédet fogta, addig másik kezemmel Márk mellkasára támaszkodtam, ő pedig derekamat fogta.
Nem-nem-nem, izgatottság, maradj a háttérben, kérlek!
Legalább most hallgass rám!
- Aludj az ágyon.
- De Márk... - kezdtem volna, amikor félreérthetetlen dolgot tett.
Közelebb hajolt olyannyira, hogy ajkaink csupán néhány centire legyenek egymástól, miközben még inkább magához szorított.
Annak ellenére, hogy magas embernek számítok, még így – fél karral átölelve – is úgy éreztem, hogy az egész teste beborít.
- Nem vagyok hajlandó erről vitázni, Hanga. – suttogta, én pedig legszívesebben még közelebb hajoltam volna hozzá, hogy ő is ténylegesen érezze a jelentőségét a cselekedeteinek.
- Bocsánat. – motyogtam és lehajtottam fejemet, ő pedig néhány pillanat után elengedett.
Annyira egy szerencsétlenség vagyok!
Miután átköltözött a kanapéra – a további ellentmondásom teljes figyelmen kívül hagyása közben - megnéztem az emailem között, hogy milyen jegyzeteket küldtek át eddig.
Mondjuk Tristianből kiindulva sejthettem volna, hogy éjjel fogja küldeni a tanulnivalót, viszont még így is jobb a helyzet, mintha nem is hallotta volna meg a kérésemet.
- Nem gond, hogyha lekapcsolom a lámpát? – érdeklődtem, mikor a fejem fölött lévő kapcsolóhoz nyúltam.
- Nyugodtan. – mondta, viszont fel sem nézett a laptopjából. Próbáltam a lelkiismeret furdalásomat háttérben tartani, így sötétséget csináltam a szobában és a fal felé fordultam, miközben néha-néha hallottam, hogy Márk a laptop billentyűzetét nyomkodja.
Lassan álom jött a szememre, miközben orromban új szoba és Herczeg illat esszenciája keveredett.
[...]
„- Nem, én ezt nem merem megcsinálni. – ellenkeztem, miközben húzott maga után, karomat gyengéden fogva.
- Neked nem is kell semmit tenned, egyszerűen csak éld meg a pillanatokat. – nézett hátra rám, s szinte sajnáltam, hogy nem örökíthettem meg azt a pillanatot.
Mint egy kisgyerek, aki akkor próbálja ki először a legújabb játékot.
Ragyogó tekintettel nézett körbe a zöld tájon, miközben az embertömeg mögöttünk azon átkozódott, hogy miért nem foglaljuk el már a helyeinket – vagy ha nem tesszük meg, akkor miért nem adjuk át nekik a szabad kocsit.
- De én félek nagyon. Mi van, ha nem annyira stabil és kisiklunk? – pánikoztam be.
- Figyelj... - kezdte, majd magához húzott és kezeit derekamra csúsztatta.
- Mindennél jobban féltelek és ha tudnám, hogy nem biztonságos, akkor eszembe sem jutott volna elhozni téged ide. Vigyázni fogok rád, megígérem! – suttogta, mialatt homlokát enyémnek támasztotta.
A nyugodtság ami áradt belőle...egyszerűen hihetetlen volt, hogy néhány szavával és a közelségével megtudott nyugtatni...
- Rendben, menjünk. – néztem barnáiba, majd beültünk a sárga bobba és az egyik ott dolgozó srác már jött is oda, hogy megnézze, 100%-osan bebiztosítjuk-e magunkat.
Márk említette, hogy már járt kalandparkban és tudja is kezelni a bobot, viszont figyelmesen végig hallgatta a fiút és mindketten megköszöntük a tájékoztatást.
- Készen állsz? – hajolt előre fülemhez.
- Bízok benned. – mondtam, adrenalintól túlfűtve.
- Akkor indulás. – mosolygott, majd elindultunk lassan a felfelé vezető sínen.
- Egyébként ez hány perces kb.? – érdeklődtem.
- Ki mondta, hogy csak egy kört megyünk? – hallottam hangjában a játékosságot.
Annyira csodás érzés látni, hogy már egy ilyen kis kiruccanás is mennyire nagy élmény számára.
- Te komolyan befizettél többre is? És ha rosszul leszünk? – döbbentem le.
- Élvezni fogod, hidd el. – simogatta meg combomat, majd visszatette kezét a fékezést segítő karra.
- Most jön a lejtős rész. 37 km/h-nál automatikusan lefékez a bob, de figyelni fogok én is. – magyarázta, én pedig izgatottan vártam, hogy milyen lesz az első bobos élményem.
Abban a pillanatban, amikor a csövekről elkezdett lefelé száguldani a kétszemélyes „kocsi" az adrenalinszintem az eget verdeste.
Annyira hihetetlen de egyben fantasztikus érzés volt, hogy a zöldbirodalomban, a tavaszi életérzésben és a kissé fujdogáló szélben, életem szerelmével tapasztalhattam meg ezt az élményt.
- Úristen, ez... ez... - kerestem a megfelelő szót, viszont Márk így is látta az arcomon, hogy mennyire boldoggá tett.
- Mondtam, hogy jó lesz. – nevetett fel és amikor a bob már teljesen megállt egy helyben, még ültő helyünkben hátulról magához ölelt szorosan.
- Egész életemben arra fogok törekedni, hogy ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak lássalak, Hanga. – suttogta.
- Örökre és még azon túl is. – fordítottam felé fejemet, s néztem gyönyörű barnáiba."
Mintha csak egy filmnek lett volna vége, a következő pillanatban felébredtem.
Teljesen leizzadtam és egyből felálltam, hogy a fürdőbe menjek megmosni az arcomat.
Amikor átjöttem Márkhoz láttam, hogy a fürdőszoba ajtaja csak néhány lépesnyire van az ágyától, ezért amint a fal mellett megtapogattam a vaksötétben egy kilincs formájára emlékeztető tárgyat, lenyomtam azt és benyitottam.
Eléggé rossz volt, hogy egyből megkellett szoknom a nagy világosságot, viszont ezzel egy huzamban egyből felébredtem bármiféle arcmosás nélkül is.
- Basszus, elnézést... én... - kezdtem el dadogni zavartan, miközben fogalmam sem volt, hogy merre nézzek el.
- Azt hittem már alszol. – felelte Márk, miközben épp az arcát törölte meg egy kis, fehér törülközővel.
Ezzel nem is lett volna baj, ha nem egyetlen nagyobb törülköző borította volna csak alsó testrészeit is.
Elmondhatatlanul zavarba jöttem, tekintve, hogy Ő volt eddig alapból az egyetlen, akit ennyi – vagy ennél kevesebb – textilben láttam, másrészt pedig nőből vagyok és odáig voltam Herczeg Márkért, így a hormonjaim is elkezdtek őrült tempóban dolgozni.
- A...aludtam is, csak álmodtam és...és hát jobb, ha megmosom az arcom. – magyaráztam még mindig zavartan, miközben a mosdókagyló melletti falnak dőltem.
- Rosszat álmodtál? – érdeklődött, miközben kiterítette az aprócska tárgyat.
- Nem, vagyis nem az, hogy rosszat álmodtam, csak... - fogalmam sem volt, hogyan tudnám neki elmagyarázni.
Azt mégsem vallhattam be, hogy „egyébként arról álmodtam, amikor elmentünk a Zempléni kalandparkba, elmondhatatlanul csodálatos volt nosztalgiázni álmomban".
Másrészt pedig még mindig ott állt előttem szinte egy szál semmiben, ki tudna ilyenkor normálisan fogalmazni?
Türelmesen – bár összevont szemöldökkel – várta, hogy mikor tudok végre értékelhető mondatot kinyögni.
- Csak szükségem van egy kis visszarázódáshoz. – mondtam ki végül, ő pedig arrébb lépett a mosdókagylótól és hagyta, hogy megmossam az arcomat.
Várakozóan nézett rám, amint végeztem a saját magam rendbe szedésével, én pedig egy „oh" hangot kiadva vettem az adást, hogy méltóztatna felöltözni, így elhagytam a helyiséget.
Ugyan már Hanga, legszívesebben végig nézted volna, ahogy megválik attól az egy nyomorult darabtól és teljes pompájában láthatod.
Visszafeküdtem az ágyamba és próbáltam újra álomba zuhanni, viszont egyáltalán nem sikerült még csak elálmosodnom sem, mivel kínzott a bűntudat.
Hajnali 1 óra tájékán volt és Márk még csak akkor zuhanyozott le.
És amikor én ültem azon a nyomorult kanapén, akkor sem volt kényelmes.
Amint Herczeg kijött a fürdőszobából – megjegyzem még mindig érződött az észvesztő tusfürdőjének illata – kikívánkoztak belőlem a gondolataim.
- Figyelj... - kezdtem bele, miközben feloltottam a fejem felett lévő lámpát.
- Tudom, hogy ez nem igazán megszokott, de basszus...amikor már leültem arra a szarra kényelmetlen volt. Elég nagy ez az ágy ahhoz, hogy mindkettőnknek jusson 1-1 térfél, nem akarom, hogy fájjon a hátad vagy valami. – magyaráztam, miközben csak a takarón pihenő ujjaimat voltam hajlandó nézni.
- Rendben. – mondta néhány pillanatnyi csend után, majd áthozta cuccait a kanapéról és bebújt mellém...vagyis abba az ágyba, ahol én is voltam.
Istenem Hanga, nehogy most jöjjön elő a bújós éned!
Miután letette a szemüvegét az éjjeli szekrényre, a kapcsoló után nyúlt és leoltotta az éjjeli fényt.
Nem mondom, hogy nem voltam csalódott amiért azt éreztette, hogy ettől függetlenül semennyire nem szeretne velem beszélgetni, viszont megértettem, hogy fáradt, ezért csak a bal oldalamra fordultam és összegömbölyödtem.
- Jó éjt, Hanga! – suttogta.
- Jó éjszakát, Márk! – motyogtam.
Mérhetetlenül zavarban voltam, hogy két év után ismét az exbarátommal alszom egy ágyban, de mégis melegség járta át az egész testemet már csak attól a gondolattól és érzéstől is, hogy mellettem hajtotta álomra a fejét...