Tiltott gondolat

21. Fejezet

Bárcsak olyan alvási képességem lenne, hogy fél napokat tudjak átaludni, semmi problémám nem lenne akkor.
Ennek ellenére már hajnali 3-kor fent voltam és addig-addig forgolódtam, míg nem elhatároztam, hogy bassza meg Herczeg Márk és az ő ellenőrző útja.
Az interneten neki álltam keresgélni járatokat, ami néhány órán belül, de visszavisz Madridba és talán a sors nem akart már tovább szenvedtetni, de találtam még jegyet a hajnali 6 órakor induló gépre.
Utálok egyébként interneten vásárolni jegyeket, de nem voltam hajlandó egy légtérben lenni Márkkal abban az esetben, ha nem rémesen muszáj.
Bepakoltam az amúgy szinte majdnem tele lévő táskámba a szétpakolt cuccaimat és amint kész lettem imádkoztam, hogy már ilyenkor ébren legyenek a taxisok.
Több társaság telefonszáma is a hotelszobában lévő éjjeli szekrényen volt, így sorban elkezdtem őket hívogatni.
Volt, aki nem vette fel – ami egyébként totál érthető volt -, olyannal is beszéltem, aki elküldött melegebb éghajlatra, utalva arra, hogy a hülye sem fog kijönni értem hajnali 5-kor.
Mondjuk ezt egyáltalán nem értettem, tekintve, hogy ezekkel a kis reptérre való kifuvarozással is elég jó summára tehetnek szert, viszont amennyiben nem akarják elfogadni, nem fogok én hisztit levágni és könyörögni.
Már kezdtem feladni, amikor a lista végére értem lassan, viszont az utolsó előtti telefonszámon hívott nőci elég jófej volt első hallásra.
Megegyeztünk, hogy 5-re eljön értem, abban az esetben ha hajlandó vagyok a plusz díjat kifizetni neki.
Mondjuk nem gondoltam, hogy a női összetartás jegyében majd ingyen fog furikázni, tehát panaszkodás nélkül elfogadtam a feltételt.
A lehető leghalkabban hagytam el a szobámat és a hangoskodás elkerülése érdekében úgy voltam vele, hogy lifttel lemegyek.
Már kb. 2 perce vártam, amikor a liftajtó kinyitódott, benne pedig ironikus módon az az ember állt, akitől menekülni akartam.
- Hova ilyen sietősen? – érdeklődött, miközben filmbelien támaszkodott a lift egyik oldalának...komolyan mint valami kicseszett modell...és annyira jól állt neki ez a magabiztosság. Fehér póló volt rajta és egy melegítőnadrág amiből következtettem, hogy futni volt.
Látszólag szinte teljesen kifulladt mégis tartotta magát, a nőiességemre pedig ez nem volt jó hatással...nagyon nagyon nem!
Mégis ki nem jönne izgalomba abban az esetben, ha egy számára vonzó férfit látna futás utáni állapotban?
- Nincs közöd hozzá. – morogtam és beálltam a liftbe, miközben a csomagjaimat rendezgettem el, majd a gombok melletti falhoz álltam.
- Munkahely szempontjából igenis van.
- Érdekes, hogy ilyenkor már a munkahellyel mentegetőzöl. Gyáva vagy. – szúrtam oda neki, miközben én is próbáltam kontrollálni a dühömet és az izgatottságomat.
- Ajánlom az értelmező kéziszótárt, ha már szavak alapján nem tudod eldönteni, hogy mi mit jelent.
- Ez pont te mondod? Te...pofátlan... - kerestem a megfelelő szót, ő viszont a következő pillanatban fejem mellé támaszkodott két tenyerével, testével pedig nekem ütközött.
- Mi vagyok? Mondd csak bátran. – morogta, miközben barnáival szüntelenül vizslatott.
- Pofátlan vagy és mindenkin átgázolsz, csak azért, hogy a te életedbe semmi XL ne ütközzön! – szorítottam ökölbe kezeimet magam mellett.
Komolyan így éreztem...sőt nem is csak éreztem, tudtam, hogy Márk a nyugodalmat keresi mindig, és képes lett volna régen is elcseszni egy ember napját, csakhogy ő nyugodt legyen.
- Tudod, hogy mi a te problémád, Hanga? Az, hogy hiába mondod ezeket a megfigyeléseidet, mégis másról árulkodik a tekinteted, a viselkedésed...és a tested.
- Már ennyire olvasol bennem? Ne nevettess már! – gúnyolódtam.
- A testbeszédből sokkal többet ki lehet olvasni, mint a szavakból. Azt mondod, hogy minél távolabb akarsz magadtól, mégsem mozdultál meg mióta eléd léptem. Ugyanúgy érzed a vonzalmat, mint két évvel ezelőtt...annyi különbséggel, hogy már a játékosság helyét átvette a vágyakozás. – magyarázta suttogva, én pedig próbáltam úrrá lenni a testemen.
Istenem, ez a francos libabőr!
Abban a pillanatban a képzeletem áttörte azt a bizonyos falat, amit építettem.
A Márkkal kapcsolatos fantáziálások elevenen égtek a szemeim előtt, hogy csak egy kicsit kellett volna odahajolnom hozzá és kitudja mik történtek volna abban a kis liftben.
- Az teljesen mindegy, hogy mit érzek, engedj visszamenni Madridba a taxi már vár! – szedtem össze magam.
- Menekülhetsz előlem, de teljesen felesleges erőfeszítéseket teszel! – mondta végszó gyanánt, majd eltávolodott tőlem és hagyta, hogy a lift végre útnak induljon.
A pulzusom és a légzésem csak a taxiban normalizálódott és alig vártam, hogy végre a saját szobámba legyek és kizárva mindenkit, magamba zuhanhassak.
[...]
Amikor már a madridi reptéren voltam és nézegettem, hogy hol találom meg Tristiant és Annát, láttam, hogy egy fehér papírt feltartva, rózsaszín hajú barátnőm ugrándozik, míg a mellette lévő srác amolyan „húzzunk már el innen" stílusban várakozik.
- Végre! – mondták egyszerre, amikor megláttak. Az teljesen mindegy, hogy Anna örömében mondta, a fiú pedig szarkasztikusan.
- Hiányoztam? – mosolyodtam el.
- Mint púp a hátamra. – vágta rá a spanyol barátunk.
- Kedves. – somolyogtam rá, majd elindultunk az autója felé.
- Hogyhogy nem jött veled Márk? – érdeklődött Anna.
- Lehetne, hogy spanyolul beszéljeket? Fasz sem érti a hablatyolásotokat. – morogta a sofőrünk.
- Tán kíváncsi vagy a lányos pletyire Tristian? – nevettünk fel.
- Ha már muszáj vagyok egy légtérben lenni veletek. – rántott vállat.
- Összevesztünk és eljöttem hamarabb. Igaz saját pénzen, de majd a számlákat beviszem az igazgató úrnak. – forgattam szemeimet.
- Min tudsz összeveszni a főnököddel másfél nap alatt? – Tristian kérdése nem lepett meg; ő nem ismeri a történetemet Márkkal.
- A főnöke az exe. – jelentette ki Anna, mire a férfin eddig nem látott döbbentség suhant át.
- És képes voltál jelentkezni a munkára?
- Nem tudtam, hogy ő a vezető! – morogtam.
A hazaútig Tristiantől pedig megkaptam többször is, hogy mennyire egy mániákus nő vagyok, miszerint nem létezik, hogy nem néztem utána ki is a fő góréja a helynek.
Amikor a lépcsőfordulóban jártunk már hallatszódott a lakásunk felől az ugatás.
- Még mindig itt van a kiskutya? – vontam össze szemöldökömet.
- Igen. A gazdija elutazott és megkért, hogy vigyázzak rá. Cuki mert kaparja az ajtót, ha leakar menni. Okos nagyon. – dicsérte agyon Anna a kis négylábút.
- A kutyának kint a helye amúgy is. – szólt közbe Tristian.
- Akkor fáradj ki, kérlek! – mutatott ki az ablakon barátnőm, mire a férfi csak megforgatta szemeit és szó nélkül hagyta ezt a beszólást.
Amikor felértünk a kiskutya egyből a lábunkhoz jött, jelezve, hogy ő azonnal törődést szeretne kapni tőlünk...na jó, legfőképpen Annától.
Mivel Tristiannak be kellett még ugrania az egyetemre, ezért tőle hamarosan „könnyes búcsút" vettünk, Anna eldöntötte, hogy lemegy a kutyával kicsit, én pedig úgy voltam vele, hogy ledőlök, hátha tudok egy kicsit pihenni.
Gyorsan bedobtam a szennyes ruháimat a mosóba és kipakoltam a maradék cuccomat a táskáimból, majd átöltözve kényelmesebb viseletbe, bebújtam az ágyamba.
- Végre! – mondhattam ki én is nyugodt szívvel már.
Próbáltam kizárni a mai nap eseményeit a fejemből, viszont jelenleg ez bizonyult a legnehezebb feladatnak.
Természetesen amikor már félig aludtam, a telefonom vad csörgése teljesen kiverte az álmot a szememből.
- Szia, Míra! – morogtam, amikor a fülemhez emeltem a telefonomat.
- Hát te még élsz? WoooW! – gúnyolódott, jelezve, hogy elhanyagoltam őt az utóbbi időben.
Ami egyébként nem volt tudatos; az egyetem, az itteni barátaim, a munka – és nem mellesleg Márk – teljesen elvették az időmet – és az eszemet – attól, hogy érdeklődjek a rokonaim felől.
Gyűlöltem, amikor ilyen helyzetbe keveredtem.
- Ne haragudj, kérlek!
- Arról volt szó, hogy elmész Madridba tanulni, nem pedig, hogy elfelejtesz minket! – hallatszódott nővérem hangján, hogy tényleg megvan sértődve rám.
- Nem szándékosan csináltam, csak ...nincs sok szabad időm. – vallottam be, annak ellenére, hogy tudtam ezzel, nemhogy lecsitítom majd a vihart, hanem felhevítem.
- Akkor miért nem jössz haza? Magyarország legjobb egyetemeire is felvettek volna...sőt, nem csak volna, hanem fel is vesznek, ha nem a külföldi sulikat választod. – hánytorgatta fel a döntéshozatalam időszakát.
Biztos pont érdekében jelentkeztem pesti, és vidéki iskolákba is, amolyan B tervként.
- Ez már így marad. Szeretem a munkámat, és az itteni életemet. Kicsit rohanós, de az enyém.
- Nem magányos?
- Hozzálehet szokni a magányhoz is. – húztam szomorú mosolyra számat.
- De ugye mindenszentekkor hazajössz? – érdeklődött. Annak ellenére, hogy nem vagyok az a nagyon ragaszkodó ember, mégis éreztem a hiányt, amit a családom távolsága váltott ki belőlem.
- Persze, vagy legalábbis megpróbálok. – javítottam ki magam.
Még beszélgettünk néhány percet, majd bontottuk a vonalat.
Nem is próbálkoztam visszaaludni, tekintettel arra, hogy Míra és az ő beszédtémái teljesen kizökkentettek az álmos lélekjelenlétből.
Mivel a jegyzeteléssel kevés anyag ellenére is levoltam maradva, így a laptopot felnyitva a különböző tantárgyak mappáiba tett dokumentumokba elkezdtem begépelni a Tristian által küldött leckéket.
A telefonomat erre az időre kikapcsoltam, mivel idegesítő rohamban jöttek az emailes jelzések.
Valószínűleg a közeledő nemzeti ünnep, a Spanyolság napja miatt, ami Október 12.-én esedékes.
Úgy voltam vele, hogy az ünnepnappal kapcsolatos törődésemet elnapolhatom, hogy beérjem magam a sulival kapcsolatos teendők szempontjából.
Már be is sötétedett, amikor mindegyik jegyzetet kipipálhattam végre, és a forgószékembe hátra dőlve megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon.
Az ajtómon kaparást imitáló hangot hallottam, így felálltam és kinyitottam, abban a pillanatban pedig a kis fekete gombóc berontott és a bevetett ágyamba ugrott.
- Hééé, gyere le onnan szépen! – szóltam rá, ő pedig felém fordult, majd mint akit hidegen hagy a megszólalásom, elkezdte szétszedni az ágyamat.
Mivel szerintem arra pályázott, hogy az egész szobámat háborús övezetté alakítsa, így amint sikerült megfognom kivittem őt és bezártam magam után az ajtót.
Már tettem volna át Anna szobájába, amikor csengettek.
- Más sem hiányzott. – fújtattam, majd a kiskutyával a kezemben, az ajtóhoz mentem és kinyitottam azt.
- Hanga! Rég láttalak! – mosolygott Luke és járt tekintete köztem és a karomban lévő állat között. Egy bordó színű felső volt rajta és farmer...egyszerű szomszéd srác feeling kapott el hirtelen.
- Szintúgy. Gyere be! – álltam félre, ő pedig a konyhába ment és elfoglalta az egyik széket.
- És...mi szél hozott? – érdeklődtem. Kissé furán éreztem magam, mivel az utóbbi időszakban én és Luke olyan...idegenként viselkedtünk egymással; nem futottunk össze úgy, mint az első napokban, sőt még beszélgetni sem vettük rá magunkat, sem chaten, élőben meg pláne nem.
- Annával beszéltük, hogy ma megnézzük az egyik animét, amit talált. Mostanság gyakran tartunk ilyen esteket. – magyarázta, és felemelte a kezében lévő szatyrot, amit eddig észre sem vettem.
Simán kinézem Annából, hogy ráveszi szegény srácot, hogy Hentait nézzenek.
A gondolatra elmosolyodtam, és a karomban lévő kiskutya zökkentett ki a gondolkodásomból, aki jelezte, hogy leakar menni a földre.
- Említette, hogy elmentél üzleti útra, így feltörtél? – viccelődött, bár én inkább szomorú emlékként gondoltam vissza rá.
- A főnök ragaszkodott hozzá, hogy menjek vele fejlődés céljából. – rántottam vállat.
- Tényleg, és milyen Márk? Sikerült kifognod a legszigorúbb mentort.
- Ennyire pletykás az iroda? – vontam fel szemöldökömet.
- Mint minden munkahely, de nincs okod aggódni, mint minden más téma, ez is lecseng néhány hét után. – magyarázta.
Más emberekben lehet, hogy lezárul ez néhány hét, akár nap alatt, viszont bennem még mindig tombol az a bizonyos tűz.
- Egész biztos. – hagytam rá, a következő pillanatban pedig meghallottam, ahogy az ajtó nyitódik és a hangforrás irányába néztünk.
Nem kellett volna.
- Uhh, baszki. – vörösödött el teljesen Anna, miközben egy lenge kis fehér törülköző volt köré csavarva – amiből több, mint valószínű, hogy hátulról mindene kilátszott.
Én amolyan „már megszoktam" pillantással reagáltam ezt le, viszont Lukenak barátnőmön ragadt a szeme.
Mondjuk ez elég „normális" reakció, mert még női szemmel nézve is dögös Anna, ezt sosem tagadtam.
- Elakadt a lélegzeted, Don Juan! – nevettem fel a férfit nézve, mire ő zavarodottan köhécselve próbálta visszanyerni eredeti színét.
- Bemenjek? – érdeklődtem, miközben kettőjük között cikázott tekintetem.
- NE! – válaszoltak szinkronban, Anna pedig egyből besuhant a szobájába.
Luke az asztalt nézte szótlanul, miközben én és a földön ülő kiskutya őt vizslattuk.
- Nem csak a weebség miatt jössz át te ide. – hunyorogtam rá.
Már szólalt volna meg, amikor a bejárat felől hangos csapódást hallottunk.
- Nem ismered a kopogást? – gúnyolódtam anélkül, hogy az illetőre néztem volna.
Egyetlen ember van, aki ilyen paraszt.
- Nem ismered az illemet? – vágott vissza, miközben lelökte magát a kanapéra.
- Foglalj helyet. – somolyogtam Tristianre.
- Ennek mi baja? – biccentett Luke felé.
- Anna egy szál törülközőbe jött ki az előbb. – avattam be, mire szája elé tette a kezét imitálva, hogy mennyire abszurdnak véli ezt a helyzetet.
- Részvétem! – nézett a brit srácra, a következő pillanatban pedig megjelent a beszélgetés főszereplője is.
- Ugye nem avattátok be? – aggodalmaskodott a lány.
- Nem tudom, hogy min lepődjek meg jobban; azon, hogy annyira szerencsétlen vagy, hogy törülközőben járkálsz egy többszemélyes albérletben, vagy hogy Hanga annyira élettelen, hogy az ilyen pillanatokat is képes elrontani. – miért is gondoltam, hogy Tristian beszólásai nélkül eltelhet ez a nap?
- Én azon lepődöm meg, hogy itt vagy. Nem tanították meg kiskorodban, hogy ne menj olyan helyre, ahol nem vagy kívánatos személy? – szólt be neki Anna.
A telefonomon nézegettem a szócsatájuk közben az eseményeket és válaszolgattam sorban mindenkinek, amikor Lucrecia üzenete jött velem szembe.
„S.O.S!!! Gyere az irodába!" – egyszer szeretnék egy nyugodt estét!
- Nekem viszont be kell mennem az irodába! Elvileg történt valami! Elviszel? – érdeklődtem Tristiantől, miközben már a szobába mentem.
- Menj a saját lábadon!
- Megyek majd a te kocsiddal. – vágtam vissza, mire felmordult.
Gyorsan felkaptam magamra valami vállalható cuccot, majd amikor láttam, hogy Anna és Luke van már csak a helyiségben, gyorsan elköszöntem tőlük és lementem Tristian autójához.
- Ezt ne szokd meg! – morogta útközben.
- Bocsánat, ígérem nem fogom többet kérni a fuvarodat, kifizetem ezt is. – nyitottam ki a tárcámat.
- Jesszus, tedd már el azt a szart! – nyomta vissza a táskámba az arany színű tárcámat jobb kezével, miközben szemeivel az utat figyelte.
- Akkor? – fogalmam sem volt, hogy mire szeretne kilyukadni.
- Ne legyél ilyen...strapabíró. – mondta alig hallhatóan.
Nem tudtam még csak feldolgozni sem a hallottakat, nemhogy értelmezni, mert a következő pillanatban odaértünk az iroda elé.
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm! – motyogtam, majd meg sem várva válaszát kiszálltam és berohantam az irodaházba.
- Épphogy Hanga! – figyelmeztetett Antonio.
- Nem néztem meg az üzenetet. – szabadkoztam, ő pedig csak mosolyogva tovább engedett.
Útközben megnéztem az egyik emailben – aminek persze először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget – hogy melyik teremben lesz a megbeszélés.
Kissé pofátlanul rohantam be.
- Megtisztelő, hogy befáradsz a havi meetingre! – szúrt oda egyből Márk.
Várjunk, akkor ő is ma jött vissza? De alapból több napos lett volna az ellenőrzési körútunk.
- Bár az okot még mindig nem mondtad el, hogy miért kell rendkívülit tartani. – morogta Lucrecia, aki ezután mosolyogva rám vezette tekintetét, én pedig leültem a mellette lévő üres helyre.
- Nos, gondolom tudjátok, hogy évente egyszer kell tartani egy csapatépítő tréninget, viszont erre eddig a halmozódó munkák és az emberek kihullatása miatt nem igazán volt lehetőség.
Következő évre való átrakásról szó sem lehet, tehát maradt ez a három, majdnem két és fél hónapunk arra, hogy egy négy napos tréningen vegyünk részt. Javaslatok, hogy mikor és hol legyen? – nézett körbe.
- Szerintem legyen Október 12 után és mindenszentek előtt. Utána úgyis mindenki kiveszi a maradék szabadságát. – érveltem, mire többen is bólogattak.
- Rendben, szavazzunk erről most, vagy otthon még ezeket mindenki átakarja beszélni? – nézett körbe Márk.
Végül a biztonság kedvéért amellett döntött a többség, hogy megbeszéli a családjával, hogy arra az időpontra nem terveznek-e másmilyen programot, majd szó esett a mi kis „kiruccanásunkról" és végül a jövőbeni tervekről.
Annak ellenére, hogy úgy éreztem nem volt olyan megterhelő végig hallgatni ezeket a témákat, mégis fáradt fejjel estem be nap végén az ágyamba, gondolva sem arra, hogy mennyire zavaros lesz az elkövetkezendő időszak.