Mission to not fall in love

64. ,,Nem akarom..."

Négy hónappal később:

Reinna a szemeit törölve ébredt. Újra egy újabb éjszaka ahol sírva aludt el. Az órára nézve azonban a szemei kikerekedtek. Majdnem tíz óra.
-Úristen!-kelt fel ahogy arra gondolt Caleb már éhes lehet, de hogy lehet hogy nem ébredt fel a sírásra? És Emily? Lehet már odalent szétpakolta az egész lakást unalmában. Caleb szobájába rohant ahol üres fekvőhelyre kapta fel a fejét.-Mi...mi az isten? Hol a fiam?-kezdett pánikolni.-Emily! Emily!-kiabálta a lánya nevét ahogy a szobájába ment de a kis hercegnő szobája is üresen állt. Ideges lett. Betörtek hozzájuk és ő végig aludta az éjszakát? A rejtett helyre nyúlt ahogy a fegyvereket tartotta. Igaz rég kilépett a cégtől de soha se lehet egész óvatos. Halk és lassú léptekkel sétált le a lépcsőn. Hangokat hallott a nappali felől. A gyomra összerándult. Háromig számolt a lépcső alján majd kibiztosította a fegyvert. Mély levegőt vett és elindult.-Kezeket fel!-kiabálta.
-Hé! Ne a gyerekek előtt!-szólt rá az idegen. Reinna lefagyott.
-Anyu! Anyu!-Reinna gyorsan eldugta a fegyvert.-Nézd! Apu hazajött!-mondta a világ legboldogabb kislányaként. Caleb pedig a nappaliban lévő kis ágyában pihent, csendesen.
-Úgy látom anyu nem örül ennyire nekem.-nevetett Steve ahogy felállt a kanapéról. Ahogy felésétált Steve, Reinna kettőt hátralépett. Steve megállt.-Kicsim...
-Te...te hogy...kerülsz ide?
-Itt lakom.-mondta egy mosollyal az arcán. Elképzelni se tudta Reinna milyen hullámvasúton ülhet most. Hisz olyan sokáig volt távol és most itt van előtte.-Kicsim...
-Hogy jutottál be...?-olyan kérdéseket tett fel amiknek semmi értelme nem volt. Ahogy annak sem volt Steve hogy került hirtelen haza, és eddig miért nem jelentkezett.
-Van kulcsom kicsim.
-Anyu olyan fura vagy.-jegyezte meg Emily.
-Le-levegőre van szükségem.-kerülte ki a lányát ahogy a kert irányába rohant. Szinte már futott.
-Maradj bent Calebbel rendben kicsim?-mondta Emilynek ahogy gondolkodás nélkül követte a kertbe a feleségét.-Kicsim...
-Mi a francot keresel itt?!-kiabálta le a férjét.
-Rei...
-Hol a francba voltál már eddig...?!-Steve nem válaszolt.-Miért nem kerestél?!
-Kicsim...
-Azt hittem meghaltál!-kiabált még mindig vele.
-Mondtam hogy visszajövök hozzátok.-mondta teljesen nyugodt hanggal. Megtudta érteni a felesége fájdalmát.-Rei...
-Én ezt nem bírom így csinálni....nem...-rázta meg a fejét.-Nem...nem fogom tudni kibírni hogy mindig elhagysz...
-Nem hagylak Rei...-lépett közelebb.
-El akarok válni...
-Rei...
-Nem...nem tudom ezt mindig végignézni. Nem tudom ezt mindig végigélni hogy eltűnsz és felbukkansz majdnem fél év után mintha mi sem történt volna.
-Kicsim...
-Annyira vártalak.-sírt. A szíve feladta a harcot az érzelmei ellen.-És te...te nem voltál itt.
-Tudom...tudom...
-Mindennap azt vártam hogy kinyíljon az a rohadt ajtó és belépj rajta. De te nem jöttél!
-De most itt vagyok...
-Meddig Steve?! Amíg újra el nem hagysz? Nem köszönöm. Ebből nem kérek.
-Kicsim...befejeztem.-Rei nem értette.-Befejeztem Rei. Ezt az egészet. Végleg.
-M-mi?
-Feladtam...az eddigi életem. Vagyis csak...azt az életem amit előttetek éltem. A harcot. Feladtam.
-Mi?-nem akarta elhinni.
-A küldetés nehéz volt. Nem azért...mert annyira lehetetlennek tűnt. Vagy erősek voltak. Hanem mert végig rátok gondoltam. Mindvégig ti jártatok a fejembe hogy ugyan vártok e még rám. És ha vártok...mi lesz ha én mégse térek vissza. Mi lesz a csodálatos feleségemmel akivel annyira vágytam már erre a boldogságra amit tőle kapok? Mi lesz Emilyvel és Calebbel? Ki fogja őket megtanítani biciklizni? Ki fogja Emilynek elmondani hogy minden fiú bolond, kivéve az apja? Hogy fogom őt megvédeni a fájdalmaktól? Hogy fogok Caleb életében részt venni mikor ha meghalok az se biztos hogy emlékezni fog rám? Sőt száz százalék hogy egy apró emléke se lenne rólam. És Emilynek se sok, így az idő múltával lehet...teljesen elfeledne. De jobban aggódtam mi lenne veled ha...én nem lennék? Te nem tudnál elfelejteni. Te képtelen lennél rá még ha szeretnél is. Mert mi túl sok mindenen mentünk már át. Túl sok mindent éltünk meg. És...ráadásként ott a két csodálatos gyermekünk akiknek a szemeiben minden alkalommal felfedeznél engem. Nem akarom hogy elfelejtsenek. Nem akarom hogy te szenvedj. Nem akarom hogy vége legyen a boldogságunknak. Egyáltalán nem akarom feladni az életem a családommal. Titeket választalak...minden felett.
-Steve...
-A boldogságunk választottam Rei...és egy pillanatig se bánom.
-Steve...-rohant a karjaiba ahogy szorosan bújt a férje nyakhajlatába.
-Sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned.-súgta a fülébe.
-Hiányoztál.-hallotta meg a felesége szavait.
-Te is nekem. Nagyon.-nyomott egy puszit a nyakhajlatába.-Nagyon hiányoztál.