Melodious World(C.L.)

40.fejezet

Megpróbáltam a lehető legjobb formámat hozni a gyárban. Nem akartam hogy bárki is észre vegye hogy valami nincs rendben. Daniellának már így is hazudnom kellett, mert nem látta Charlest sem a pályán, sem a szállodában. Gyorsan kimentettem magam azzal hogy haza kellett mennie, és ezért nem tartott velem haza.
Szerencsére a gyárba hamar végeztem, ezért nem kellett órákig még ott lennem.
Hazafelé muszáj volt a boltba is bemennem, mert szinte semmi sem volt otthon.
Na nem mintha bármi étel is lecsúszott volna a torkomon.
Maxal is beszéltem mert a lelkemre kötötte ,hogy azonnal hívjam fel ahogy hazaértem mert ha nem, akkor már délután itt lesz.
Charlesról még mindig nem hallottam. Sem egy hívás vagy egy üzenet. Semmi.
Rettenetesen fáj hogy így viselkedik. Nem mertem még Gemmának sem elmondani hogy mi történt, mert tudom milyen. Ha kell, mindent hátra hagy és már jön is hozzám.

Azt sem tudom hogy vezettem haza, csak azt vettem észre hogy már az utcában vagyok, és egy fekete autó áll a házam előtt.
Ahogy közelebb értem még mindig nem jöttem rá hogy ki lehet az. Nem láttam senkit az utcán.
Lehet valamelyik szomszédhoz jöttek. Nem is foglalkoztam vele tovább, csak felálltam a felhajtóra és kivettem a táskákat az autóból. Hallottam hogy csukódik egy kocsiajtó, de jelenleg jobban érdekelt, hogy be tudjak menni a lakásba. Nehezen de kinyitottam a zárat, és már nyitottam is be az otthonokba.
Hátralöktem a lábammal az ajtót, de nem hallottam hogy becsukódna.
Gyorsan megfordultam, de amint megláttam hogy ki áll ott a szemeimet kezdték ellepni a könnyek.
-Miele?-ő is ugyan olyan megtörtnek tűnt mint én. Csak ott álltam mert nem hittem a szememnek. Tegnap óta nem láttam, erre most ugyan úgy jött el mint ahogy elment. Minden szó nélkül.
-Miele..-lépett közelebb, mire én hátráltam egy kicsit. A kezeimben még mindig benne voltak a táskák, de csak gyorsan ledobtam őket az asztalra.
-Takarodj innen.
-Viviana, Miele..
-Ne merészelj így hívni.  Mit keresel itt, mi? -mentem hozzá közelebb, és a fájdalmat amit éreztem kezdte átvenni a harag és a düh.
-Elbasztam. Tudom hogy kurvára elbasztam. Nem tudom mi ütött belém akkor este, hatalmas hibát követtem el, de már késő volt amikor rájöttem.
-Nem érdekel a kifogásod. Van róla fogalmad hogy hogy éreztem magam, amikor azt sem tudtam hogy hol vagy? Hogy a pályán vagy-e még valahol, vagy már a szállodában? És mire vissza megyek, az egész szoba ki lett ürítve, és csak az én dolgaim voltak ott? Mi?Van fogalmad róla milyen fájdalmat okoztál?-löktem kicsit meg a mellkasánál, de ő szinte meg sem mozdult.
-Annyira nagyon sajnálom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire fáj amit tettem. Szeretlek Miele. Bocsáss meg kérlek.-már az ő hangja is megremegett, de tartotta magát.
-Menj el. Gyerünk. Menj el újra minden szó nélkül. Mire vársz.-mutattam az ajtó felé, de meg sem mozdult.-mire vársz? Menj már el!
-Nem megyek sehova.
-Te szemét. Utállak, menj el innen.-hiába kiabáltam vele és küldtem el, csak közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt. Eddig bírtam. Az a fájdalom ami bennem volt, szinte egy pillanat alatt kijött belőlem. Sírtam.
Sírtam a karjaiban amik szorosan öleltek.
-Sajnálom miele. Annyira nagyon sajnálom. Egy idióta voltam. Kérlek bocsáss meg Viviana. Szükségem van rád.-már ő is megtört velem együtt. Hiába ölelt szorosan magához, éreztem hogy ő is ugyan úgy át adta magát a fájdalomnak. Sírt. Velem együtt, ő is sírt.
-Utállak.
-Szeretlek miele. Annyira nagyon szeretlek.-szorosan tartott a karjaiban. Ha akartam sem tudtam volna ellépni tőle. De nem akartam.
Bármekkora fájdalmat is okozott, szeretem őt.

-Mi van a szemeddel?-nem bocsáltottam meg neki azonnal. Van még mit megbeszélnünk, de kicsit jobban áll a helyzet mint amikor ide jött.
-Semmi.
-Ne hazudj. Nem vagyok vak. Látom hogy alapozó van rajtad. Szóval?-csak letette a poharát amiben a kávé volt, és sóhajtva hátra dőlt a széken.
-Történt egy kis baleset. Ezzel próbáltam elrejteni, de úgy látszik lebuktam.
-Annyira nem tudsz sminkelni. És lehet nem is kellett volna letörölni felét. Milyen baleset?
-Nem fontos.
-Charles. Nem fogok könyörögni. Vagy elmondod vagy nem. -álltam fel az asztaltól, és indultam el a konyha felé amikor meghallottam a hangját.
-Max behúzott.
-Hogy mit csinált?-fordultam azonnal meg, és reméltem hogy rosszul hallom.
-Megérdemeltem. De nem gáz. Igaza volt.
-Akkor sem üthet meg csak úgy.
-Miele. Ennél többet is megérdemeltem volna.-állt fel már ő is, és elindult felém. Megállt előttem és óvatosan megfogta a kezemet.-Miele. Nincs ezzel semmi baj. Megérdemeltem amit kaptam.
-Nem lett volna szabad ezt tennie akkor sem. Nagyon fáj?
-Egy kicsit. -kihúztam a kezemet az övéi közül, és gyorsan kiszedtem a fagyasztóból egy fagyasztott gyümölcsöt. Betekertem egy konyharuhába és már adtam is oda a férfinak.
-Ezt tedd rá. Csak ez van itthon.
-Köszönöm. -csak álltunk egymással szemben és egyikünk sem tudta hogy most mit csináljon.
Charles csak a kezében szorongatta a zacskót, és pedig továbbra is csak a konyhában álltam.
-Kerestél szállodát?
-Nem. Nem volt még alkalmam rá.-kicsit reménykedtem benne hogy ezt válaszolja.
-Ha szeretnél akkor itt maradhatsz.-az arcán egy nagy mosoly lett amit ma még nem láttam.
-Köszönöm mio caro.-már elég késő volt ezért csak ott hagytam a férfit, és elmentem a fürdőbe hogy lezuhanyozzak.

Csak álltam a zuhany alatt és folytattam magamra a meleg vizet. Teljesen megszünt az időérzékem, csak álltam a víz alatt ami folyamatosan lemosta rólam a könnyeket.
-Miele? Jól vagy?-Charles hangját elég közelről hallottam, ami azt jelenti hogy bejött a fürdőbe.
-Viviana..
-Menj ki Charles. -alig mertem megszólalni, mert féltem hogy meghallja a hangomon hogy sírtam.
A víz miatt nem hallottam semmit. Nem tudom hogy kiment-e vagy még mindig itt van bent.
Egy apró sikítás hagyta el az ajkaimat, amint megéreztem a férfi kissé hűvös kezeit a derekamon.
Óvatosan maga felé fordított, de nem emeltem fel a fejemet.
Láttam hogy rajta sincs ruha, de arra már nem hagyott időt hogy zavarban érezzem magam, mert óvatosan felemelte a fejemet.
Lágyan letörölte a vízcseppeket és vele együtt a könnyeket is az arcomról.
-Miele, szerelmem.-az ujjait pillanatok múlva az ajkai vették át. Lágyan csókolta az arcomat, mintha félne attól hogy bármelyik percben eltünők.
-Charles-lassan rám emelte a gyönyőrű tekintetét amiben ugyan azt a fájdalmat láttam ,mint amit én is éreztem.
Fájt amit tett, és ezt ő is tudja.
Viszont a szerelem amit éreztem iránta képes begyógyítani minden sebet amit okozott.
Szinte egyszerre hajoltunk a másikunk felé, és édes csókjaival ajándékozott meg.
Ez a csók más volt mint az  eddigiek.
Ebben benne volt minden amit most éreztünk. Fájdalom, bánat, megbocsáltás , szenvedély, és nem utolsó sorban szerelem.

Abban a pillanatban amikor a karjaiban tartott és édes csókjaival elfojtotta a sikolyaimat ,minden megszünt számomra létezni. Csak ő volt és én. Senki más.