A király elhunyt. Melfon országának pedig minél hamarabb egy uralkodóra lenne szüksége.
Evangelina Rangel Ramoz az egyetlen örökös aki alkalmas is lenne erre a pozícióra. Ám, nő létére nem helyezheti fejére a koronát. Így, minden erejét bevetve és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Átkozom a napot, amikor megszülettem!
Átkozom a napot, amikor a Rangel Ramoz család köreibe kerülhettem!
Átkozom a napot, amikor találkoztam Evangelinaval.
Az életemben minden simán alakult. Herceg voltam, apám király. Békében éldegélhettem, felkészültem a trónra, tanulhattam, nők ezreit vonzhattam szerény kis köreimbe. Egyszerűen mindenem meg volt. Eddig a pontig.
Addig a pillanatig, amíg nem állhattam szemtől szembe Melfon korona hercegnőjével, Evangelina Rangel Ramozzal. Aki olyan gyilkosan nézett rám, és akinek kezei olyan görcsösen pihentek teste mellett, hogy egy pillanatig azt hittem, ott helyben fog kiabálni és össze vissza csapkodni. De nem így tett.
Helyette büszkén húzta ki magát, állát szög egyenesen tartotta, szemeivel pedig olyan dacosan nézett, mint egy győztes katona. Pedig amikor először találkoztunk, akkor még csak egy magányos, félénk, gyenge kislánynak tűnt. És arra a napra percről percre pontosan emlékszem.
Tél volt. Fagyos és hideg tél Melfonban. Annak idején apám szavaira voltam ott. Egyébként meg, nem szívesen látott volna ott a királyi család. De én mind ezek ellenére 23 évesen vettem a fáradságot és már csak azért is elmentem. Elmentem, hogy bocsánatot kérhessek. Hogy helyre hozhassam a dolgokat. Mert én helyre akartam.
Az egyik palotai őr szavait megfogadva a királyi udvar kertjében várakoztam. Kezeimet zsebre raktam és a távolba meredtem. Ideges voltam a találkozás miatt. Hiszen árulóként az embert nem szívesen látják. És ez velem sem volt másképp.
Gondolataim menetét egy távoli fehér, mozgó árny és egy édes nevetés szakította félbe. Fejem kérdőn kaptam a bokor felé, ami mögül hirtelen egy kölyök róka szaladt ki, szájában egy vörös sállal. Majd őt követően egy fehér bunda kabátot viselő lány bukkant fel, akinek hideg pirosította arca körül csak úgy lobogott fehér tincsei.
A kis róka engem kikerülve rakta le elém a ruha darabot és már tovább is futott. Lehajoltam a sálért, majd már azzal a kezemben figyeltem, miközben a lány elém futva áll meg előttem. Lassan véve a levegőt fújta ki azt és kesztyűs kezeit teste mellé szorítva figyelt csendben engem.
- Már azt hittem sosem szerzem vissza attól a kölyökrókától a sálam!- mondta vidáman, kipirosodott arccal.
Hangja remegőn zengett. Szemei pedig a vörös sálat figyelték.
- Hát, végül csak fel adta a kis jószág- nyújtottam felé az anyagot, mire ő habozva nyúlt érte.
Keze közben egyszer megállt a levegőben, majd meggondolva magát végül átvette a kötött darabot.
