~A korona viharja~

~23~

Davien csendben, meglepetten figyelt engem. Közelebb szeretett volna jönni hozzám, de én minden egyes lépésénél csak hátráltam.

- Minden rendben van. Evangelina, kérlek beszéljük me.....

- Azt mondtam, hogy hagyj békén!- kiabáltam torkom sszakadtából, majd szoknyámat ismét felhúzva kezdtem meg átverekedni magamat a nagy hó tengeren.

- Ezzel semmit sem oldasz meg így Evangelina!- szólt utánam Davien, de én még csak rá sem figyeltem.

- Tudtommal nem kértem a véleményedet!

- Elmehetsz ahányszor csak akarsz. De én akkor is utánad fogok menni.

A hó sercegése hirtelen maradt abba a lábaim alatt. Kezeimet az anyagot elengedve engedtem testem mellé. A levegőt szaporán vettem, ökleimet pedig szorosan zártam össze.

- Ugyan, miért jönnél utánam?- hirtelen fordultam Davien felé, aki csak csendben figyelt engem.- Miért te jössz utánam? Egyáltalán miért vagy mindig mindenhol ott?

- Mert segíteni szeretnék. Mert itt akarok lenni!

- De ne legyél itt! Nem akarom, hogy a közelemben legyél!- fogtam fejemet a két kezemmel, mire Davien ijedten lépett felém.

- Csak had segítsek Evangelina, kérlek- nyúlt felém Davien jobjával, mire én azt erősen ütöttem el az arcom közeléből.

- Nem! Eddig senki, de senki sem segített rajtam! Egyedül voltam Davien! Csak is saját magamban bízhattam. Tudod te, hogy milyen az amikor napok óta álmatlanul forgolódsz az ágyadban? Amikor szörnyű rémálmokat és árnyakat látsz magad körül? Amikor egyszerre fog el egy rossz érzés és a félelem? Most biztos azt mondod magadban, hogy: de hát sok mindenki körül vett téged, miért nem kértél segítséget? De ebben a világban, ebben a kalitkába zárt életben senki sem siet a segítségedre. Minden más fontos, csak te nem!

Könnyeimet vissza fojtva meredtem Davienre, aki még egy lépést tett felém. Kezével megfogta az enyémet és egy kedves mosollyal simított végig rajta.

- Igaz, piszkos és egy hazugságokkal teli világba születtünk bele mind a ketten. De hidd el, hogy egyes emberek számára igen is fontos vagy.

- Ha fontos lennék. Ha igazán is fontos  lennék valakinek, akkor egy boldog életem lenne most!

- Nekem igen is fontos vagy.

- Ugyan már, miért lennék én neked fontos? Hiszen megpróbáltalak kitúrni a palotából! Te is utálsz engem és én is utállak téged!

- Hát nem érted Evangelina?- ragadta meg a kezemet, mire én azt mérgesen próbáltam kiszabadítani.- Szeretnék végre segíteni neked! Az elejétől fogva én azt hittem, hogy képesek leszünk egymás mellett meglenni. Reménykedtem abban, hogy emellett a csúf kalitka mellett legalább ez az egy jó dolog lesz az életemben. Hogy neked is egy jó pillanatod legyen végre. De nem, neked makacsnak kellett lenned. Mindent és mindenkit kizársz a szívedből. De ne tedd Evangelina! Ne akarj a magány rabja lenni, mert végül teljes egészében fel fog emészteni téged!- húzott közelebb magához Davien, mire én kétségbeesetten próbáltam szabadulni tőle.

- Ne akard meg mondani, hogy mit tegyek!

- De kénytelen vagyok Evangelina! Hogy szembesítselek a valódi tényekkel!

- Tudom én, hogy mik a valódi tények. És ezek pont nem azok. Most pedig eressz!- rántottam egyet kezemen, de Davien csak nem engedett.

- Nem! Nem engedlek el, amíg meg nem nyugodtsz- förmedt rám, majd még szorosabban fogott körbe engem.