~A korona viharja~

~24~

- Tudod, én tényleg azt hittem, hogy nem fogsz vissza jönni. De Davien utánad ment és vissza hozott.

Érdeklődve figyeltem, ahogy Rosie gúnyosan ejti ki Davien nevét. Feszültséget és dühöt éreztem rajta.

- Rosie. Történt köztetek valami?

- Mire gondolsz Eva?- ráncolta homlokát barátnőm, miközben abba hagyta az ablakon való kibámulást.

- Érzem, hogy feszült vagy. Összekaptatok valamin Daviennel?

- Ja, hogy Davien? Nem. Csak volt egy kis beszélgetés közöttünk. Nem komoly a dolog.

- Biztos?

- Nyugi Eva, biztos- fogta meg kezeimet bíztatóan, majd egy puszit nyomott a homlokomra.- Viszont nem zavarlak tovább, neked még sokat kell pihenned. Holnap találkozunk!

Az ajtóban még egy utolsót intett Rosie, majd már be is csukta maga mögött az azt. Telefonomat a kezembe vettem, majd megnyitva azt kezdtem el nézelődni rajta. Pár perc után szembe került velem egy kép, melyen a családom volt látható. Anya, Apa, Viktor és én. Régi kép volt, még is úgy éreztem, mintha csak most lett volna.

Anya arcát figyelve egyszer csak eszembe jutott  amit az álmomban említett. Hogy ő válaszokat nem tud nekem adni. Viszont a kis notesze igen. Nem akartam ennek annyi reményt adni ugyan is ez csak egy álom volt. És ha nem is létezik az a napló? Akkor igazából a kérdéseimre a válaszok sem léteznek.

Én viszont még is a telefonommal a kezemben álltam pár óra után Anyának a régi szobája előtt, ami lakat alá volt rejtve az évek során. Senki nem járt bent azóta. Senki. Még én sem, holott nálam ott volt az ajtónak a kulcsa, amit még Apa íróasztaláról csentem el.

Halkan helyeztem a zárba a kulcsot, mire az egy nagyott kattanva szólalt meg. Egy apró lökés után az ajtó nyikorogva tárult ki előttem. Telefonom zseblámpájával világítva tettem beljebb pár lépést, majd szét néztem a helyiségben. Minden hol csak por és letakart bútorok hevertek. Élettelen és üres volt az egész. Szomorú látvány volt így látni ezt a szobát.

A falon kiszúrtam egy képet, majd közelebb lépve hozzá vettem jobban szemügyre azt. A por felhőt letörölve róla világítottam meg a zseblámpával, majd csendben figyeltem a képen szereplő személyeket.

Egy portré volt az. Melfon királyáról és királynőjéről. Jobb oldalon a király, kihúzott háttal, tökéletes, komor, még is boldog tekintettel, díszes öltözetben állva. Bal oldalon a királyné, kedves, szép mosollyal, hófehér menyasszonyi ruhában egy széken ülve.

Az én szüleim.

Több számos képet és festményt láttam már  róluk. De ez egyikhez sem hasonlított igazából. Míg a másikon komoly tekintettel néztek előre, addig itt mosolyogtak. Őszintén és szívből mosolyogtak.

A képtől elfordulva a szoba felé indultam, ahol ugyan úgy fehér lepedővel voltak leterítve a bútorok. Majd gondolkodva néztem körbe a helyiségben.

Ha én lennék Anya, akkor hova rejteném el a naplómat?

Tettem fel magamnak a kérdést, hátha kapok rá választ. De mivel csak én magam voltam, így a szerencsében bízhattam. Minden sarkot, bútort és rést átkutattam, de mindhiába volt, ugyan is semmit sem találtam. Addig a pillanatig, amíg észre nem vettem egy kisebb repedést a padlóban. Leguggoltam az ágy elé, majd alá nyúlva kezdtem el piszkálni a feltőrt padlót. Majd végül egy nagyot reccsenve jött ki  helyéről a léc. Egy kis üreg volt alatta, amiben meg is találtam a noteszt. Kezem közé vettem, majd letörölve róla a port olvastam el a bőrbe véset nevet.