~A korona viharja~

~16~

Hamuvá égett egy régi élet vége
S vele együtt egy újabb hamis élet jön el

~Evangelina Rangel Ramoz~

Csak egyedül szerettem volna lenni. Csendben átgondolni a dolgokat.
Kiverni a fejemből Davient...

De persze, hogy meg kellett jelennie neki és mint mindig, mindent tönkre tenni. Bármit csinál, mindig az én lelkemet pusztítja el vele.

Végleg egy kalitkába lettem zárva, melyből már soha többet nem szabadulhatok.

Az óra már hatóra felé járt, amikor én az ágyamon szét terülő Rosiera szóltam.

- Te mondtad el neki, hogy hol találhat, igaz?

- Igen, szinte már idegben volt, amiért nem talált sehol sem- tette fel kezeit megadóan Rosie, majd áttért a komolyabb témára.- Szóval, akkor majd hozzá fogsz menni Drusohoz.

Szinte a hideg rázott ki amikor Rosie kimondta ezeket a szavakat. A nap folyamán még mindig nem tudtam megbékélni ezzel a dologgal. A fán ülve ezen voltam, hogy ezt eltudjam fogadni. De végül nem sikerült. Druso régi jó barátom, kedves és figyelmes ember. De sosem tudnám megtenni vele azt, hogy saját akaratán kívül hozzá menjek. Ő megérdemli az igaz szerelmet, ahogy én is. Végül csak nem jutott ez ki mindkettőnknek.

- Kénytelen leszek.

- Végül is, nem kell hogy szeressétek egymást. Mint baráti társak, túl fogjátok vészelni.

Ez is bárcsak ilyen könnyű lehetne. Az ember nyilván igaz szerelemből szeretne férjhez menni. Nem pedig érdekből. Lehetünk mi barátok Drusoval. De egyikünk sem lenne boldog. Boldogtalanságban élni pedig ki szeretne?

- Vagy is én bízok benne, hogy majd átvészelitek- sétált mellém Rosie, majd bíztatóan szorította meg vállaimat.- Erős nő  vagy Evangelina, ne hagyd, hogy az emberek elesni lássanak téged.

- Úgy lesz- szorítottam meg kezemmel barátnőm másik szabad kezét, mire ő kedvesen mosolygott vissza rám.

- Büszkén tartsd a fejed a világ előtt Evangelina. Ezt egy életre jegyezd meg- nézett szemeimbe Rosie, majd egy utolsót szorítva kéz fejemen köszönt el, majd hagyta el a szobámat.

Rosie távozása után nyomasztó volt a csend. A fa ágai halkan csapkodták kintről az ablakokat. A hold pedig halovány fényeivel világította be a szoba összes zugát. Még mindig a padlót bámultam, amikor egyszer csak eszembe nem jutott valami. Fejemet felemeltem, majd író asztalomhoz léptem. Kihúztam a felső fiókot, és kivettem a nyilatkozatot, amit még mindig őrizgettem. Kezembe vettem egy újságot is és úgy indultam meg a kandalló felé.

Hangosan ropogott a tűz alatt a fa, miközben jól eső melegséggel töltötte el az egész helyiséget. Kezeimmel erősen szorongatva nézegettem a nyilatkozatot majd mérgemet kiengedve elégeltem meg a dolgokat.

Egy hirtelen lendülettel dobtam a tűzbe a lapot és néztem, ahogy az egész egy hamuvá kezd lenni. Könnyeim lassan kezdtek el folyni arcomon, én meg csak hagytam, hogy utat törhessenek maguknak. Míg a másik lap éppen a tűzben égett, addig kezembe vettem az újságot.

Az újság elején egy kép volt látható, melyen Davien mosolygott a kamerák felé. Kezeim idegesen remegtek meg, könnyeim pedig apró cseppekként estek az újságra. Végül pedig az újságit is a tűzbe vetettem. Csak néztem, ahogy a két lap porrá ég, ezzel mindent lezárva.

Lezártam egy véget, hogy egy újabb, kalitkába zárt életet kezdhessek.

Miután a tűz leégett, úgy döntöttem hogy a Daviennel való találkozás előtt még gyors veszek egy nyugtató fürdőt. Míg a víz a kádba folyt, addig én a mosdó kagylóba megtámaszkodva néztem bele a tükörbe.

Szemeim karikásak és haloványak voltak. Bőröm fakó és sápat volt. Egyszóval borzalmasan festettem.

Egy nagyot sóhajtva néztem farkas szemet önmagammal, amikor egyszer csak a kezem elkezdett remegni. 

- Már megint?- mondtam magamnak és próbáltam nyugodt lenni.

De a fejem zúgni kezdett és az eddig halkan sípoló hang, mostanra már erősebb lett. Kezeimet füleimre szorítottam, amikor halk suttogások hallatszottak. Teljesen  eluralkodott rajtam a káosz és  a rémület. Gyorsan kapkodtam a levegőt, testem pedig megálhatatlanul remegett. Fejemet lassan emeltem a tükör felé, amiben rémisztő szürke és fekete árnyak jelentek meg. Az egyik felémkerekedett és ördögi vigyorral mosolygott rám. Hangosan és gúnyosan nevetett, kezét pedig vészjóslóan kulcsolta nyakam köré.

Jobb öklömmel egy nagyott ütöttem a tükörbe, ami több nagyobb darabra tört szét. Az árnyak eltűntek, a légzésem pedig kezdett egyre lassabb lenni. Remegő kezemre néztem, melyből megállíthatatlanul folyt a vér. Nem csináltam vele semmit, csak letöröltem, majd a kád felé indultam. A csapot elzártam és elkezdtem megszabadulni a ruháimtól. Mikor minden ruha lekerült rólam, óvatosan léptem bele a kádba, végül pedig feküdtem el abban. Fejemet hátra döntve élveztem a víz melegét, közben száz felé terelve gondolataimat.

Naiv voltam, hogy tényleg azt hittem, nekem minden sikerülhet. Semmi sem úgy alakult ahogy én azt szerettem volna. Kezdtem már azt hinni, hogy az életem könyve tényleg más kezei által íródtak. Ezért is van különbség az átlagos és nem átlagos ember között. Az átlagos ember saját magának írhatja meg történetét. A nem átlagos pedig, csak egy bábú ként mozog a történetében.

Szerettem volna tovább harcolni a jogaimért. De most jött el talán az a pont, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Elfáradtam és bár mennyire is próbálkozok Daviennel szemben, egyszerűen mindig vesztesként kerülök ki. Nem csak tettek terén, de érzelmileg is.

Ha nem lenne itt Davien, akkor ez az egész bonyodalom nem is lenne. Ő messze élné az életét, én pedig már rég a trónon ülhetnék. Ő nem csókolt volna meg, én pedig nem élveztem volna az egészet.

Szemeimet becsukva kezdtem lejjebb csúszni a vízben, míg végül egész testem a víz alá nem került. A búgó hang a fülemben csendes és nyugtató volt. Csak elengedtem magam és hagytam, hogy a békés hangtalan világ magával ragadjon....