A király elhunyt. Melfon országának pedig minél hamarabb egy uralkodóra lenne szüksége.
Evangelina Rangel Ramoz az egyetlen örökös aki alkalmas is lenne erre a pozícióra. Ám, nő létére nem helyezheti fejére a koronát. Így, minden erejét bevetve és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Gyönyörű fényben úszott a galéria hatalmas nagy terme. Az emberek pedig mind csöndben, lélegzet vételüket vissza folytva figyeltek minket. Engem és Davient, ahogy a lépcső tetején állva, egymásba karolva álltunk a másik mellett. Ez az egész est, hogy Daviennel az oldalamon kell mennem, nem éppen vált az ínyemre. Bárki bármit is mond, hogy Davien jó ember, vagy hogy ő tényleg nem akar semmi rosszat, attól még ugyan úgy utálni fogom. Haragudni fogok rá, mert egy esélyt vett el tőlem. Összetörte a szívem vágyának egy részét. És innentől kezdve már semmim sem maradt.
De hisz ennek örülnöd kéne. Hogy ő veszi át helyetted a koronát. Gondolj bele, nem lesz annyi feladatod, élvezheted a hercegnő életed. Semmi felelősség, csak kényelem és fényűzés.
Bár ilyen egyszerű lenne. Bár ilyen könnyen tudnám élvezni a hercegnős életet. De a valóság néha nem olyan, mint egy tündér mesekönyv. Senkinek sem lehet ugyan úgy tökéletes élete, mint a másiknak. Valakinek jut a jóból, valakinek nem. Az én esetemben ez teljesen máshogy van.
Ahogy felnéztem Davienre egy olyan férfit láttam, aki teljesen különbözött a többitől. Egy bátor harcos állt mellettem. Tekintete és tartása figyelmet és tekintélyt parancsoló volt. A testéből áradó ridegség pedig azt sugalta róla, hogy ő nem a kedvesség embere. Rideg volt kívül és belül is. A herceg, aki maga volt a rém is egyben.
Pajkos mosollyal állt mellettem. De mindenki más számára ez bájos volt. Én nekem valahogy nem. Az én számomra nem volt ez bájos.
Gondolataimból Davien szakított ki, aki kiolvashatatlan tekintettel nézett le rám.
- Mehetünk Hercegnő?
Hangja olyan halk volt, hogy szinte csak én halhattam meg. A borzongás végig futott a hátamon. Ahogy lenézett rám és ahogy az emberek figyeltek minket. Én csak némán bólintottam egyet, majd ruhám szélét felemelve kezdtem el lépkedni lefelé menet. Egy lépcsőfokot követte a másik. Minden lassú lépésünket árgus szemekkel követték végig az emberek, a riporterek és a fényképezők.
Ahogy az utolsó lépcsőfokról is leértünk, már csak a magas sarkúm hangos koppanása hangzott. Azzal egy időben egy fájdalmas érzés nyílalt a lábamba és egy aprót harapva ajkamba csillapítottam a fájdalmam. Még el sem kezdődött az este, de a lábaimnak már annyi.
- Evangelina Hercegnő, Davien Herceg- hajolt meg előttünk egy alacsony, idős nő.- Örömmel tölt el engem, hogy eltudtak jönni a megnyitóra.
- Mi köszönjük a meghívást Ms. Elmond- válaszolt Davien olyan kedvesen, amitől az összes halló távolságban lévő nő elolvadt volna.
