~A korona viharja~

~37~

- Te?

Hangom élesen csattant fel, amikor megláttam az előttem álló idősebbik változatomat.

Evangelina hangom hallatán szorosabban fogott rá kezeimre és menekülés helyett, inkább közelebb lépett hozzám.

- Hát fiam, így kell fogadni az apádat?- tárta ki karjait egy széles mosoly kíséretével.

- Téged aztán se hogy sem kéne fogadni. Mit keresel itt?- fordultam teljes testemmel felé, ezzel eltakarva előle Evangelinat.

- Hogy a saját fiam még az apjának sem tud örülni- rázta a fejét és tekintetét ismét rám vezette.- Gondoltam meglátogatlak, ha már te nem szoktál érdeklődni irántam.

- Szerintem ez meg pont hogy fordítva szokott lenni- feszítettem meg álkapcsomat és már azon voltam hogy neki menjek a saját apámnak, de Evangelina a kezét gyengéden a karomra rakva állított meg.

- Davien, kérlek- csitítgatott halkan édes hangjával, mire vissza húztam a fejemet.

- Menj el. Most- céloztam apám felé a szavakat, aki még csak meg sem akarta hallani azokat.- Nem vagy itt szívesen látott vendég.

Edgar, azaz az apám dühös tekintettel, ráncolt szemöldökkel nézett rám, addig a pillanatig, amíg a hátam mögött ki nem szúrt valakit.

- Na hát fiam, ki ez a bájos teremtés, akit a hátad mögött rejtegetsz?

Széles mosollyal simít végig az állán, szemét le sem véve Evangelinaról.

- Nem tartozik rád.

- De hogy nem, kíváncsi vagyok a barátodra Davien, vagy akár a barátnődre- mérte végig ismét Evangelinat, mire a lány dühös erővel vette le rólam a kezét.

Nem tetszett neki, ahogyan az apám méregette őt, így kilépett a testem takarásából és egyenesen farkas szemet nézett magával az ördöggel.

- Evangelina, neked ebbe nem kell belekeveredned- húztam vissza magamhoz a lányt, mire Edgar meglepetten nézett fel.

- Várjunk csak!- csettintett egyet a nyelvével, mire Evangelina ijedten rezzent össze.- Hiszen nekem ismerős ez a név! Evangelina..... Hát persze Evangelina Rangel Ramoz!

Ismét végig mérte minden egyes szögből a lányt, majd elismerően kezdett el bólogatni.

- Micsoda kész érett nő vált a Hercegnőből. Szépsége ugyan olyan elbüvölő, mint amilyen Gisellé volt.

- Köszönöm- bátortalanult válaszolt Evangelina, mire az apám egy bájos mosollyal nézett a lányra.

- Amikor utoljára láttam akkor még csak egy kislány volt, de most, egy kész angyal.

- Ugyan, túlzásokba azért nem kell esnie- nevetett fel kínosan Evangelina, mire Edgar ismét a fejét rázta.

- Ez az igazság Hercegnő. Az édesanyjával igen érdekes teremtéseknek számítanak. Mindig volt és mindig lesz valami érdekes magában, úgy ahogyan Giselleben is.

Nem kellett bele látnom Evangelina fejébe hogy tudjam, végig a hideg rázta őt.

- Jól ismerte az anyámat?

- Gisellet ki ne ismerte volna. Szerte világon mindenki róla beszélt és az ő családjáról. A Centonok akkoriban nagy ritkaságnak számítottak. Mára már pedig egy igazi kincsnek.

Evangelina megtántorodva ütközött nekem Edgar ijesztő mosolyától. Semmi kétség, rémisztőnek találta az apámat. Mert az is volt, egy igazi rém.

- De milyen meglepő, hogy ti ketten ennyire jól kijöttök. Azt hittem, hogy Davient senki sem lesz képes elviselni.

- Fogytán van a türelmem- hangsúlyoztam mondani valómat, mire Apám felhorkantott.- Menj el, most. Amíg nem teszek olyat amit megbánok.

- Attól hogy még király lettél, az nem jelenti azt, hogy vagy is valaki. Még ugyan úgy egy vesztes maradsz belül.

- Ha azért jöttél, hogy hamis megjegyzéseket tegyél rám, akkor a kijárat neked arra van- mutattam az ajtó felé, mire Edgar mérhetetlen dühvel fagyott le.

- Tessék erről beszélek már mióta! Ahányszor csak beszélni szeretnék veled, te fel kapod a vizet és úgy teszel mintha a rossz én lennék.

- Ne játszt itt az ártatlant Edgar,  pontosan tudod, hogy te tehetsz mindenről!- emeltem fel a hangomat, mire a teremben néma csend lett.

Ez így nem lesz jó. Ebből nagy botrány lesz.

- Még arra sem vagy képes, hogy az apádnak nevezz, ennyire egy elcseszett ember lettél.

- Te meg sem érdemled, hogy az apámnak nevezzelek.

- Te meg semmit nem érdemelsz meg Davien. Egy szégyen vagy és leszel.

- Takarodj. Most!- kiabáltam az ajtó felé mutatva, mire Viktor jelent meg a láthatáron.

Mindenki csendben figyelte a történteket. Ahogyan az apámmal kiabálok és veszekedek. Azt gondolhatták rólam, hogy én milyen szívtelen vagyok a saját apámmal. Hogy így viselkedek vele.

Majd ha maga a gonosz lesz az apjuk ezeknek az embereknek, akkor érteni fogják, hogy miért is beszélek így vele.

- Itt meg mi történik?- kérdezte Viktor, majd meglepetten fordult Edgar felé.- Edgar?

De én csak azt hittem, hogy meglepődött. Mert már az eleje óta tudta, hogy az apám itt lesz és meg fog jelenni.

- Nem meg mondtam, hogy ne hívjátok meg?- gyilkos tekintettel indultam meg Viktor felé és rajta és az apámon kívül senki mással nem foglalkoztam.

- Davien figyelj, ne akarj a jelenlegi helyzetedben botrányt- súgta felém, mire én kezemet vissza húzva magam mellé néztem körbe.

Az emberek összesúgtak, mindenki ijedten nézte a történteket. Időközben Evangelina is eltűnt. Újra Druso mellett állt. Elkerekedett szemekkel figyelt engem és amikor Druso mondott neki valamit, akkor erősen préselte össze ajkait. Mintha félt volna.

De nem tőlem. Ha nem mindenki mástól.

Elléptem Viktortól, majd apám elé léptem. Szinte ilyesztő volt szembe néznem ugyan azzal a sötét és titokzatos tekintettel, mint amilyen az enyém volt. Én és Edgar egy vérből származtunk. Még is egész életünkben két különböző ember voltunk.

Ő volt a gonosz, én pedig a jó aki az árnyékában megbújva próbált megfelelni felnőtt énje  sötétebbik oldalának.

- Ne lássalak itt többé- sziszegtem felé figyelmeztetés ként, majd erősen a vállának ütközve löktem őt félre az utamból.

A terem ajtaját kirántottam, ami végül egy hatalmas nagy puffanással csapódott be mögöttem.