Már csak te vagy nekem

5. fejezet

Stilessal órákon keresztül csináltuk az újabbnál újabb terveket, mire megszületett. Nem volt a legjobb, de azért jobb volt, mint az előzők. Azt találtuk ki, hogy valakit elküldünk érte úgy, hogy az öcsém tud róla. Viszont nem tudtunk kit küldeni, mivel felnőttet szerettünk volna, de a nagyszüleim az összes olyan ismerősünket ismerik, akik felnőttek. Így aztán csalódottan és fáradtan dőltünk hátra a székekben. Aztán hirtelen az eszembe jutott valaki, akiben biztos voltam, hogy nem ismerik a nagyszüleim.
-Stiles! És ha azt a fura fazont küldenénk el érte? Igaz nem tudok róla semmit, de ha vele mennénk akkor úgy már oké lenne - vetettem fel az ötletem, ami nem volt a legfényesebb, de mindegy.
-Kire gondolsz? - értetlenledett.
-Aki ma ott volt veletek a sulinál.
-Ja Derekre gondolsz?
Szóval így hívják - gondoltam.
-Ha ez a neve akkor igen - bólintottam.
-Hát nem tudom, hogy sikerül-e meggyőznünk, de egy próbát megér - egyezett bele az ötletembe.
-Remek. Akkor mehetünk? - álltam fel indulásra készen.
-Jah - bólintott, majd miután össze készültünk indulhattunk is.

-Hol vagyunk? - kérdeztem, miután megérkeztünk.
-Dereknél - válaszolt szűkszavúan a srác.
-Ó... - bólogattam meglepődöttséggel, és félelemmel az arcomon, majd kiszálltunk az autóból. A lakásához kilóméter hosszú lépcső vezetett fel. Mire felértünk, azt hittem kiköpöm a tüdőm. Ránéztem Stilesre, akit látszólag nem viselt meg annyira a lépcsőzés. Vajon hányszor lehetett már itt? - futott át az agyamban a kérdés.
-Megérkeztünk - jelentette be, mikor megálltunk egy nehéz vasajtó előtt. A fiúnak nagy nehezen sikerült elhúznia az ajtót, majd beléptünk a lakásba. Ez a hely se volt különb. Ugyan olyan félelmetesnek nézett ki, de nem akartam, hogy ezt Stiles észrevegye, ezért felhúztam magamra a komor álarcom.
-Derek! - kiáltott a fiú.
Amíg a barátom Dereket szólontgatta, addig volt alkalmam körbe nézni. Nem sok bútor volt - jegyeztem fel magamban, mire a szobában lévő csiga lépcsőn megjelent Derek. Komor tekintettel nézett végig rajtunk, majd megállapodott a tekintete Stileson.
-A lány mit keres itt? - először szólalt meg mióta találkoztunk. Hangja mély volt és érzelem mentes. De valahol legbelül éreztem. Sőt! Tudtam, hogy ő nem ilyen.
-A lány neve Mia, ha nem lett volna eddig egyértelmű. És...
Nem tudta befejezni, mivel átvettem tőle a szót.
-Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük. Vagyis inkább kérjem - javítottam ki magam. A férfi összefonta karjait és kíváncsian hallgatott.
-Délután hallottad amiről beszéltünk, így nem kell fölöslegesen beszélnem - mondtam érzelem mentes hanggal és arccal, miközben legszívesebben elolvadtam volna a látványától.
-És én mit tudnék tenni? - kérdezte. Úristen! Hozzám szólt! - gondoltam, miközben szaporábban kezdett verni a szívem.
-Mondjuk elhozhatnád onnét azzal az indokkal, hogy a gyerekednek lesz a szülinapja. Csak előtte szólunk neki, hogy tudjon rólad, de természetesen én is menni fogok - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
-Értem - bólintott.
-Ez mit jelent? - kérdeztem idegesen.
-Azt, hogy megértettem - húzta föl a szemöldökét, mire én teljesen kikelve magamból kezdtem el vele kiabálni.
-Na ide figyelj Derek... Derek... - kezdtem el agyalni, hogy mi a vezetékneve, de nem rémlett, hogy mondta volna Stiles azt.
-Hale - segített ki a barátom.
-Na ide figyelj Derek Hale! Ha nem segítesz én elveszíthetem az öcsémet. Érted? Neked megkéne, ha már nincs egy élő rokonod se. Nem. Veszíthetem. El. Az. Öcsémet - mondtam lassan, majd megfordultam, és elindultam kifelé. Az ajtóban még megtorpantam, és vissza szóltam Stilinskinek. -Stiles! Gyere! Csak az időnket fecséreljük itt - mondtam, majd kiviharzottam a lakásból.