Már csak te vagy nekem

8. fejezet

...mire elkapta a nyilat, úgy hogy az pár centire állt meg a szíve előtt.
-Ezt meg hogy...? - néztem rá döbbenten, miközben eldobtam az íjjam.
-Máskor először meggyőződhetnél arról, hogy ki jött, aztán utánna lőjél.
-Te pedig máskor kopoghatnál - néztem rá mogorván. -Egyébként honnan tudtad múltkor, hogy hol lakom?
-Stilest megkérdeztem. Meg azt is, hogy hol lakik az öcséd.
-Hazudsz! - mentem le a lépcsőn.
-Miből gondolod? - emelte fel az egyik szemöldökét.
-Túl jó emberismerő vagyok. Meg olyankor mindig össze szorítod az álkapcsodat.
A tökéletes álkapcsodat - gondoltam. Bólintott, majd kikerült engem, és felsietett a lépcsőn.
-Most meg hova mész? - rivalltam rá, de ő nem felet semmit, hanem eltűnt a szobák felé. Gyorsan felkaptam az íjamat, majd dühösen utánna mentem. -Derek! Mi a francot szeretnél? Egyáltalán miért jöttél?
Berontott a szobámba, és feltúrta az egészet.
-Derek! Az isten szerelmére! Tűnj a szobámból! - üvöltöttem el magam. Ekkor az éjjeliszekrényemhez lépett és kihúzta a fiókot, majd kivette belőle a "pálcát". Egyből felkaptam egy nyilat az asztalomról, és ismét rácéloztam. A kezem remegett, mivel nem akartam ezt csinálni, de muszály volt.
-Tedd azt le. De rögtön! - mondtam visszafolytott halk hangon, mire a férfi felvont szemöldökkel fordult felém.
-Mi vagy te? - kérdezte.
-Egy ember - válaszoltam szerintem logikusan.
-Mi vagy te? - kérdezte ismét.
-Nem tudom - ráztam meg a fejem.
-Mi. Vagy. Te? - kiáltotta el magát.
-Mondom, hogy nem tudom! - kiáltottam vissza kétségbeesett hangon.
-Jól van.
Élesen beszívta a levegőt, majd folytatta:
-Ez tudod mire van? - nyújtotta felém a tárgyat, mire leengedtem az íjam.
-Az árnyvadászoknak van. Ezzel tudnak különböző rúnákat rajzolni. Legalább is az egyik könyvsorozatnak a filmesített változátában ezek azt a szerepet töltötték be.
-És hiszel bennük? - nézett rám kíváncsian.
-Mivel az csak egy film, és a könyv is csak egy kitalált történet, ezért nem. Meg eleve természetfelettiek nem léteznek - válaszoltam.
-Értem - bólintott. -Bocs, hogy csak így betolakodtam a szobádba.
-Semmi baj. Bár csináltál egy kis rumlit - néztem körbe a szobában, ahol minden az ágyon, vagy a földön helyezkedett el. -Nem haragszom.
-Rendben - küldött felém egy halvány mosolyt, mire őrült módjára kezdett el kalapálni a szívem. Ekkor a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, mire nem bírtam tovább, és megöleltem. A férfit hirtelen érte a reakcióm, és ledermedt. Így állhatott jó pár másodpercig, majd felengedett, és bizonytalanul átölelt. Lassan elengedtük egymást, majd lementünk az emeletről.
-Nekem most mennem kell - nézett rám. -Viszont lenne még egy kérdésem - ezúttal nem volt olyan morcos velem, hanem egy picit felengedett.
-Mi lenne az? - néztem rá kíváncsian.
-Te tudod, hogy mi történt az állatorvosi rendelőnél?
-Eltűnt az egyik kis páciensünk gazdája. A kutyáját ott hagyta, és az autója ajtaját is nyitva hagyta - mondtam, miközben kinyitottam Dereknek az ajtót. -Ennyit tudok csak.
-Rendben. Most viszont tényleg mennem kell. Jó éjt! - köszönt el, majd gyors csókot lehelt homlokomra, mire lefagytam, és csak néztem, amint sietve beszáll az autójába, majd elhajt.
Nem tudom mennyi ideig állhattam még ott, miközben az üres utcát kémleltem, de annyi biztos, hogy átfagytam a hideg levegő miatt.