Már csak te vagy nekem

27. fejezet

A gondolataimba merülve léptem be a házamba, amikor is feltűnt, hogy hallok még egy szívverést. Óvatosan indultam el a hang irányába, ami a nappaliból jött. Körmeimet kinövesztettem és nagyon lassan léptem be a nappaliba, ahol a sötétség fogadott. Viszont éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tovább mentem, miközben "elő vettem" farkas látásom és alaposan szemügyre vettem mindent.
-Na jó. Nem nézem tovább, ahogy itt szerencsétlenkedsz - jelentette be Peter, aki a hátam mögött volt. A hirtelen hangtól össze rezzentem, majd gyorsan a hang felé pördültem és valóban a hátam mögött volt végig. Pontosabban a sarokban, amit a bejövetelemkor meg se néztem.
-Mit akarsz? - kérdeztem vissza húzva a körmeim és behunyt szemmel. Mikor ismét kinyitottam ő már a fotelban ült. -Helyezd magad kényelembe - morogtam unottan. -Szóval? Miért jöttél?
-Hát tudod beszélni az unokaöcsémmel kapcsolatban.
Kijelentése meglepett, így döbbenten húztam fel a szemöldököm.
-Ugyan már Mia! - nevetett erőltetten. -Hisz nem is ismersz és már te is azt hiszed, hogy engem magamon kívül nem érdekel senki?
-Igen. Ez egyértelmű - jelentettem be, majd végig gondolva megráztam a fejem és ismét ránéztem:
-Igazad van! Bocsáss meg! Kicsit előítéletes voltam veled - mondtam, mire Peter gúnyosan felnevetett. -De miről is szerettél volna velem beszélni? - tűrtem zavaromban egy tincset a fülem mögé.
-Arról, hogy rossz nézni, ahogy az unokaöcsém szenved. Egyenesen fárasztó! - "panaszkodott". -És igazából annyit szerettem volna neked mondani, hogy csinálhatnál vele valamit.
-Én? - néztem rá megrökönyödve.
-Te. Tudtommal te vagy a barátnője - állt fel.
-Csak voltam - tekergettem zavartan a hajamat.
-Na mindegy is. Engem nem érdekel a drámátok. Azt csináltok amit akartok, viszont néha beugorhatnál Derekhez egy kicsit felvidítani - sóhajtozott, ezzel mutatva mennyire unja.
-Minden képpen. Amint elmentél az lesz az első dolgom - mondtam és hangomból csöpögött a gúny.
-Remek! Akkor én most megyek is! - indult kifele. Hogy most nem hallotta a szarkazmusomat, vagy nem érdekelte, arra nem jöttem rá, minden esetre örültem annak, hogy lelép.
-Ki találsz? - kiáltottam utánna.
-Szerinted? - nézett rám lenézően, mire unottan megforgattam a szemem, ő pedig ott hagyott a kiürült lakásban. A gyász mérhetetlenül nagy terhe egy másodperc alatt szakadt rám és képtelen voltam ott maradni abban a lakásban, ahol az emlékek a másodperc tört része alatt tépkedtek ki újabb és újabb darabokat, a már így is üresen tátongó szívemből. Az emlékek hatásár ismét sírni kezdtem, így felálltam és azt a személyt kerestem meg, akiben biztos voltam, hogy nem fogom őt zavarni.

Az ajtó előtt állva, kisírt szemmel kopogtam, majd nem sokkal később nyílt is az ajtó. A férfi először döbbenten nézett rám, majd arrább állva az ajtóból, ezt mondta:
-Gyere be!
Átléptem a küszöböt, miközben karjaim szorosan fonódtak mellkasom köré. A férfi becsukta utánnam az ajtót, majd bevezetett a nappaliba.
-Ülj le! - dörmögte mély hangján. -Kérsz valamit? - nézett le rám, mire megráztam a fejem.
-Köszönöm, de nem! - hangom rekedt volt és halk. A férfi leült velem szemben a másik oldalon lévő kanapéra. Sokáig ültünk csak úgy csendben, majd egyszer csak felállt a férfi és egy pokrócot ragadott magához és rám terítette.
-Köszönöm, Mr. Argent! - mosolyodtam el hálásan. A férfi nem szólt semmit, csak leült mellém és hallgatott tovább. Én addig felraktam a lábaimat is az ülő alkalmatosságra, majd miután elhelyezkedtünk én hirtelen ötlettől vezérelve a mellkasára hajtottam a fejem, majd mivel már nagyon elfáradtam, ezért félálomban ennyit mondtam:
-Mindent köszönök! - motyogtam, mire a férfi belepuszilt a hajamba és elkezdte azt simogatni, míg végül teljesen el nem nyomott az álom.

Másnap reggel arra keltem, hogy Mr. Argent ölében volt a fejem és hatalmas tenyere a vállamon pihent. Úgy tűnt tegnap ő is kellő képpen elfáradt és elaludt.
Óvatosan felkeltem, majd a rajtam levő takarót most Mr. Argent-re raktam és megkerestem a mosdót.
Mivel Allisonnal nagyon jó barátnők voltunk, ezért természetesen rengeteget aludtam náluk, így volt náluk egy fogkefém is. Igaz, hogy azóta Mr. Argent elköltözött, de reméltem, hogy még megvan. És meg is volt, így gyorsan fogat mostam, majd megkerestem a konyhát, ahol csináltam a férfinek is meg magamnak is reggelit.
-Jó reggelt! - dörmögte, mikor már nagyban csináltam az ételt.
-Jobbat!
-Reggelit csinálsz? - lepődött meg, én meg csak megvontam a vállam. -És mi jót készítesz? - nézett át a vállam fölött.
-Sonkás, sajtos bundáskenyér jó lesz? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
-Tökéletes. Én addig elmegyek letusolni - indult el a füdő irányába, mikor utánna szóltam:
-Tényleg! Épp kérdezni akartam, hogy ha megengedi és meg vannak még, akkor felvehetem most Allison ruháját? Meg letusolhatok? - kérdeztem, miközben zavaromban a hajamat tekergettem, tekintve, hogy nem a legjobb témát érintettem.
-Tusolni tusolhatsz, viszont Allison ruhái már nincsenek meg, viszont ha kell, akkor adok egy pólót - mondta nyugodtan, ami azt jelentette, hogy nem zaklattam fel a lánya említésével.
-Öhm... Ha szívesen ad, akkor elfogadom.
-Szívesen adok - erősített meg. -Viszont előbb elmegyek tusolni. Te addig befejezed a reggelit, aztán utána csere. Csak annyi különbséggel, hogy én addig megterítek - mondta, majd elhagyta a konyhát.

A tűzhelyet elzárva leraktam az asztalra az ételt, majd mikor végzett a fürdéssel Mr. Argent és belépett a konyhába, felnéztem.
-Gyere, adok neked pólót - biccentett a nappali irányába, de nem odamentünk, hanem a mellette lévő szobába, ami a háló volt. Belépve, elcsodálkoztam azon, hogy mennyire világos és szép. A szürke és a fehér színek játszottak mindenhol, ami nagyon mutatós volt.
-Nem gondoltam volna, hogy egyszer megnézhetem, majd a maga hálóját - jegyeztem meg. -Régebben sokkalta szigorúbbnak tűnt és most meg csak úgy beléphetek ide. Ráadásul még pólót is ad - hüledeztem.
-Változok. Ahogy mindenki. Ez természetes - nyújtotta át a pólót, majd egy másik szekrényhez lépett, ahol törölközők voltak.
-Én nem változtam - ráztam a fejem.
-Dehogy nem, csak nem vetted észre. Na tessék! - dobta nekem a törcsit.

Mr. Argent hatalmas pólójában ültem az asztalnál és reggeliztünk a kínos csöndben, mikor megszólaltam:
-Maradhatnék pár napig?
-Ha szeretnéd, akár ide is költözhetsz - küldött felém egy mosolyt.
-Igazán köszönöm, de nem akarom zavarni.
-Nem zavarsz. Még is hogy zavarnál? Azon kívül, hogy Derek falkájának segítek, nem csinálok semmit. Szóval nyugodtan ideköltözhetsz. Segítek áthozni a cuccokat - evett tovább.
-Igazán köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan, mire ő csak biccentett.
A reggeli befejeztével elmostam a tányérokat, míg Mr. Argent elvonult egy szobába. A tevékenységem befejeztével ahhoz az ajtóhoz léptem, amelyik mögött volt, majd bekopogtam.
-Gyere! - kiáltott ki, mire benyitottam. A férfi érdeklődve figyelt, mire megszólaltam:
-Akkor, miután áthoztuk a cuccomat hol fogok lakni?
-A vendégszoba jó lesz?
-Tökéletes - mosolyogtam rá. -Viszont utánna munkába kell mennem és valamikor ki is kell takarítanom a házamat, szóval nem hinném, hogy sokat leszek itt a következő két napban - szóltam előre.
-Rendben. Segítsek kitakarítani?
-Nem, köszönöm - ráztam meg a fejem és továbbra is ott állva, tanácstalanul bizergáltam a halyam. A férfi idő közben vissza merült a munkájába, de amikor észre vette, hogy még mindig ott vagyok, ismét felnézett.
-Mi a baj? - jött rá egyből, hogy mit kell kérdeznie, mire én nagyot sóhajtottam és kifakadtam.
-Minden. Az utolsó közeli és egyben normális rokonaim, akiket a legjobban szerettem tegnap haltak meg. A szüleim is halottak, ahogy a legjobb barátnőm is. És nem bírom felfogni, hogy maga hogy lehet ilyen erős, miközben az elmúlt nem tudom hány évben maga is sokat elvesztett és nem kapott semmit.
A világon a második legfontosabb személy titkolózott előttem, ami rá ment a kapcsolatunkra. De nem csak ő, hanem mindenki és ráadásul még én is egy szörnnyé változom és... És... És nincs több - mondtam sírva, miközben a hangom a végére lehalkult.
-Ez nem teljesen így van - ingatta a fejét, mire értetlenül néztem rá, hirtelen azt sem tudva, hogy mire gondol.
-Mi? - kérdeztem meg végül.
-Kaptam valamit. Nem csak veszítettem - ingatta a fejét.
-És mit kapott?
-Derekéket. És azt, hogy rájöttem, nem minden vérfarkas rossz. Mert ők nem azok. Ők nem szörnyetegek, ahogy te sem. Ők megvédnek minket embereket - mondta, majd elgondolkozott, végül folytatta:
-Bár nem mindig. Általában én mentem meg őket.
-Eltudom képzelni - mosolyogtam. -Maguk legalább nincsenek egyedül - mondtam, mire Mr. Argent felállt, odajött elém, majd megállt és szorosan körém fonva karjait ezt suttogta:
-Senki sincs egyedül. Te se - dörmögte, mire egyből vissza öleltem, mert tudtam: Ő itt van nekem.