Már csak te vagy nekem

19. fejezet

Már mindenki haza ment, amikor én még a cuccaimat pakoltam be. Úgy döntöttem, hogy nem fogok sietni, ezáltal lassan és komótosan pakoltam a cuccaim a szekrényembe és a táskámba.
Egyszer csak ajtónyitódást hallottam, de nem törődtem vele, mivel úgy gondoltam, hogy valamelyik lány jött vissza, de nagyon nagyot tévedtem. Ugyanis a szekrények között Derek jelent meg.
-Hát te meg mit keresel a lány öltözőben? - kérdeztem gorombán, miközben tovább rámoltam.
-Téged.
Csak ennyit mondott, de én erre az egy kicsi szóra nyomban felkaptam a fejem. Ekkor a férfi már csak pár lépésnyire volt tőlem. Résnyire nyitott szájjal néztem fel Derekre, aki kapott az alkalmon és egyből lecsapott ajkaimra. Nyeleve végig siklott alsó ajkamon, amitől résnyire nyílt a szám és a férfi nyelve már kereste is az enyémet. Vadul, szenvedélyesen csókolt, amitől meg-megszédültem. Kezeit arcomra tapasztotta, míg én sötétbarna hajába túrtam. Lassan lejjebb csúszott a keze és megállt a derekamnál, majd közelebb húzott magához ezzel megszűntetve azt a pár centit ami köztünk volt. Elkezdett hátra fele tolni, majd nem sokkal később már a falhoz voltam szorítva. Kezem elindult felfedező útra testén. Végig simítottam izmos mellkasán, majd kockáin. Végül hátát kezdtem simogatni, majd visszatértem hajához. Eközben Ő a derekamat cirógatta, amit egy mosollyal jutalmaztam. Aztán hirtelen Derek elhúzódott tőlem, amit értetlenül fogadtam, míg Ő egy fájdalmas sóhaj után a homlokomnak döntötte a sajátját és csukott szemmel ezt mondta:
-Túl idős vagyok hozzád és még nem is ismersz! - mondta meggyötört hangon.
-Nem érdekel! - néztem rá, miközben végig simítottam borostás arcán. -Majd megismerjük egymást.
Erre a férfi csak elhúzódott tőlem, majd elindult kifelé, miközben vissza húzta magára érzelem mentes maszkját.
-Este 8-ra légy kész! Elviszlek valahová - mondta a válla fölött, majd elment. Hatalmas vigyor terült szét a fejemen, de hamar rendeztem vonásaim, tekintve, hogy még munkába kellett mennem és nem szerettem volna elijeszteni senkit az eszeveszett vigyorommal Dr. Deaton rendelőjéből.
Felkaptam a táskám, majd kimentem a suliból. A parkolóban már Scott várt nagy bánatomra Stiles-szal.
-Sziasztok fiúk! - köszöntem a két jómadárnak, akik megvártak engem edzés után.
-Szia! - köszöntek vissza egyszerre.
-Te is jössz Dr. Deaton-höz dolgozni? - néztem Stilesra.
-Nem mondanám, de részben igen. Na gyere szállj be hátra! - indult el az autója felé, mire Scott-tal utánna indultunk.

Épp az állatorvosi rendelő felé tartottunk, mikor Stiles-nak hívása érkezett.
-Hallo... Mert? ... Jó, de... Oké, megyünk!
Ennyit hallottam az egészből, de tekintve, hogy a fiú hangja feszült volt, arra következtettem, hogy valami nincs rendben.
-Mi történt? - kérdeztem.
-Semmi - mondta egyszerre a két barát, mire nem kérdeztem többet, hanem vártam, hogy megérkezzünk, ahova mennünk kellett. Kinéztem az ablakon és akkor vettem észre, hogy nem máshoz tartunk, mint Derek Hale lakásához.
-Miért megyünk Derekhez? - tettem föl a kérdést, választ viszont nem kaptam. Stiles ekkor behajtott az ismerős utcába, majd nem sokkal később már meg is érkeztünk a hatalmas gyárra hasonlító épülethez. Ezúttal már rutinosabban mentem föl a kilómétereknek tűnő lépcsőn, majd álltam meg az ajtó előtt. Scott kopogás nélkül lépett be a lakásba, ahol meglepetésemre nem csak Derek volt, hanem Kira, Malia, Dr. Deaton, Lydia, Liam és Mr. Argent, Allison apja. Amint megláttam a férfit, nyomban odarohantam és szorosan megöleltem.
-Mr. Argent! Úgy örülök, hogy látom - néztem fel a szakállas férfire. Ő csak halványan elmosolyodott, miközben még egyszer megölelt, majd lágy puszit nyomott hajamba.
-Ő meg mégis mit keres itt? És miért ölelkezik ezzel az emberrel? - hallottam meg Malia goromba hangját, mire a lány felé fordultam.
-Tudod Malia lehet, hogy nem tudok ebből az egészből semmit, de egy valamit igen - léptem a lány elé. -Még pedig azt, hogy igazán befoghatnád!
Ekkor már alig volt köztünk pár centi és láttam a lányon, hogy mindjárt nekem esik, ezért küldtem felé egy győztes mosolyt, mire nekem esett volna... Igen, az a bizonyos volna, ugyanis előrántottam a tőrömet. Erre, mintha megállt volna az idő. Mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni, mire megszólaltam.
-Nem szándékozom használni, Malia. Amíg okot nem adsz rá - mondtam félelmetesen nyugodtan, amitől egy pillanatra én is megilyedtem, majd meglendítettem a tőrt, ami egyenesen az egyik oszlopba ékelődött.
-Szép dobás volt Roberts! - húzta ki a tárgyat az oszlopból. -De ne hidd, hogy ennyivel megúszod! - dobta vissza felém, mire leblokkoltam, de ekkor egy izmos kar benyúlt a látószögembe és elkapta a tőrt.
-Máskor ne csinálj ilyet megértetted? - dörrent a lányra Derek.
-Mi van? Már a kislányt véded?
-A kislány lehet, hogy segíthet nekünk - lépett a védelmembe Lydia is. -Szóval úgy gondolom, hogy ezt a beszélgetést elnapolhatnátok.
-Én is így gondolom - jelent meg a csigalépcső tetején egy ismeretlen férfi, mire mindenki odafordult.
-Te meg mit keresel itt? - morogta Derek.
-Ó, már az is baj, hogy meglátogatom az unokaöcsém és a saját lányomat? - kérdezte gúnnyal a hangjában.
-Igen.
-Akkor ezer bocsánat! - mondta megjátszva magát, miközben végig pásztázta a helyiségben lévő embereket, majd mikor hozzám ért hosszadalmasan nézni kezdett. -Hát te meg ki vagy? - húzta mosolyra ajkait.
-Mia. Mia Roberts. És te? - néztem rá mogorván, miközben összefontam a mellkasom előtt kezeim.
-Én Peter vagyok. Peter Hale.
A név hallatára kíváncsi lettem, hogy vajon miért nem bírja ennyire Derek a nagybátyját.
-Nos. Örültem a találkozásnak, vadász lány!
-Miből gondolod, hogy vadász vagyok?
-Óh, Mia én régóta ismerem a Roberts családot, és nagyon jól tudom, hogy ők mit dolgoznak. Kár, hogy a szüleid eltűntek valahova. Vagy netán mégsem? Te tudod?
Éreztem, hogy nem sok választ el attól, hogy valami rosszat csináljak és gondoltam, hogy ez a férfi tud valamit a szüleim haláláról, ezért húzta az agyam.
-Én is örültem a találkozásnak, Peter!
A férfi értette a célzást, így el is tűnt az emeleten.
-Szép volt Mia! - nyújtotta pacsira a kezét Stiles, de mikor meglátta a gyilkos pillantásomat felé, egyből elment tőle a kedve. A hatalmas szobában ekkor beállt a kínos csend, mire leültem a fotelbe és érdeklődve Derekre néztem.
-Szóval? Miért is hívattad ide Stilesékat?