Már csak te vagy nekem

23. fejezet.

1 hét. 1 hét telt el azóta, hogy a látomásom miatt haza kellett jönnünk Derekkel Beacon Hillsbe. Viszont nem történt semmi. A látomásom megszűnt és mindenki élt. De egy valami mégis aggasztott. Derek Hale nem jelentkezett...
Ismét elérkezett a hétfő és tekintettel arra, hogy jó idő volt, motorral mentem. Eddig Stilesék vittek suliba, de nem mondták el, hogy miért és én csak sejteni tudtam, hogy az idegenek végett, mert féltettek engem. De ma már nem jöttek értem, így ismét élvezhettem az, ahogy a szél finoman súrolja a ruhámat, miközben a suli felé hajtok.
Mire odaértem, már Scott is ott volt a motorjával, majd nem sokkal később Stiles is megjelent az autójával.
-Szia! - vettem le a sisakom és néztem Scott-ra, aki hasonló képp cselekedett.
-Sziasztok! - jött oda hozzánk Stiles. Vissza köszöntünk, majd befelé indultunk a suliba.
-Scott! - hallottuk meg Kira hangját távolabbról, mire odakaptuk mind a hárman a fejünket. A lány itegetve üdvözölte a barátját, mire mind odamentünk. A szerelmes pár, amíg egymást üdvözölték, addig én megkérdeztem Stilestól, hogy mi volt a matek házi. A fiú természetesen elmondta és oda is adta a füzetét, hogy lemásolhassam az ott jelenlévő megoldásokat.
-Köszi! - csuktam be a füzetem és abban a pillanatban megjelent Lydia, Maila és Liam. A középső szúrós pillantásokkal üdvözölt, míg én eszeveszettül mosolyogtam a képébe.
-Lányok elég pegyen, mielőtt még meggyilkoljátok egymást! - szólt ránk Liam.
-Pedig szívesen megtenném - morogta a lány.
-Malia! Elég legyen! - szólt rá lágy hangon Stiles, majd megsimította a hátát.
-Stiles! Neveld meg a barátnődet, mielőtt még nem nyírom ki - mondtam végig tartva a Tate lánnyal a szemkontaktust. Nem tudott válaszolni a legjobb barátom, mert a következő pillanatban becsöngettek, így mehettünk be a suliba.

Az órák szép lassan elteltek, viszont töri óra közben olyan érzésem lett, mintha történne vagy történni fog valami rossz, de ezt elnyomva sikerült végig ülnöm az egész napot, egészen az utolsó óráig, ami angol volt. A tanár épp írt valami a táblára, amikor ismét látomásom volt. Ez más volt, mint az eddigiek. Dereket láttam megkötözve, amint éppen megrázzák árammal.
-Mia! - hallottam egy tompa hangot. -Mia! - szólt mégegyszer, mire vissza szippantott a valóság. Az órára néztem. Egy perc.
-Mia! Mia jól vagy? - hallottam Kira hangját, de nem törődtem vele. Az óra másodperc mutatója kegyetlenül lassan járt, ezzel még feszültebbé téve engem. 3... 2... 1... És a csengő megszólalt, mire felnyalábolva a cuccomat, kiszáguldottam a teremből. Hallottam, amint Kira utánam kiált, de mit sem tőrődve vele kezdtem el rohanni a szekrényemhez, ahol bevágtam a cuccaimat, majd készültem elővenni a következő órára a holmit, de ekkor valaki bevágta előttem az ajtót, és odatámaszkodott.
-Mit akarsz Malia? - kezdtem, miközben megfordultam.
-Azt, hogy tűnj innen. Menj vissza tökéletes kis életedbe és hagyd békén a barátaimat - mondta, de inkább már suttogta a szavakat.
-Milyen tökéletes életről beszélsz Malia? Hm? Arról, hogy az apám szülei bántottak? Arról, hogy képtelen vagyok felnevelni az öcsémet? Arról, hogy a szüleim már 2 éve halottak? Milyenről he? Mert ez egyáltalán nem tökéletes. Vagy arról beszélsz, hogy a testem tele van hegekkel és azok soha nem fognak begyógyulni? Válaszoljál Malia!
Nem tudom miért avattam bele azt a lányt a múltam legrémesebb időszakába, aki a pokolba kívánt, de láthatólag egy kicsit meglepődött azon amit mondtam. Ekkor viszont, mintha egy villám csapott volna belém, akkora fájdalmat éreztem a testem minden egyes pontján, mire majdnem felüvöltöttem. Behunytam a szemem és teljes erőmből beleharaptam a nyelvemben, miközben vissza tartottam a könnyei, na meg az üvöltésem és kiserkent a vér a nyelvemből.
-Minden rendben? - kérdezte az előttem álló lány és hangjában már nyoma sem volt a dühnek. Mikor enyhült a fájdalom, lassan kinyitottam a szemem és így feleltem:
-Bocs, de mennem kell! - léptem ki a szekrény és közüle, majd gyors léptekkel a pálya felé vettem az irányt.
Mire odaértem ismételten éreztem azt a hatalmas fájdalmat és majdnem össze estem, de az akarat erőm nem engedett. Az erdő felé vettem az irányt és futni kezdtem a könnyeim már potyogtak és ekkor megint jött az a hatalmas fájdalom, mire elterültem a földön és felüvöltöttem. De a fájdalom egyre nagyobb lett, mígnem elkezdtem azt érezni, mintha a körmeim megnőnének és vörösben kezdtem látni a világot. Elöntött a düh és legszívesebben mindenkit megöltem volna, de nem sikerült felállnom. Aztán a következő pillanatban, mintha a szemfogaim is elkezdtek volna nőni. Felüvöltöttem, ám a hangom ezúttal kevésbé volt emberi. Ekkor a kín amit nem tudtam mi váltott ki belőlem, alább hagyott és én kimerülve, fájó érzékszervekkel hajtottam álomra a fejem.