Már csak te vagy nekem

12. fejezet

A következő órán, amit végig azzal töltöttem, hogy agyaltam, valamiért úgy éreztem, hogy nem normális minden körülöttem, amióta vissza jöttem Beacon Hills-be. Először a Scottal való találkozásom a vonaton, aztán Derek fura viselkedése, majd a vonítások. A kérdések csak úgy csapongtak össze-vissza a fejemben, és kezdtem egyre elveszíteni az önuralmam. Na és mi van azzal a pálcával? - jutott hirtelen eszembe a tárgy, mire Mr. Yukimura felszólított:
-Ms. Roberts, minden rendben?
-Öhm... Persze! - tűrtem egy tincsem a fülem mögé zavaromban, majd kinéztem az ablakon. Ismét Dereket láttam, mire becsuktam a szemem. Mikor ismét kinyitottam, már nem volt ott. A táblára néztem, és nem akartam hinni a szememnek. A tábla tele volt írva Dereknek a nevével. Egyszeriben émelyegni kezdtem, és levert a víz. Ekkor tompán meghallottam ismét Mr. Yukimura szólontgatását.
-Ms. Roberts! Mia! Jól érzed magad? Mia? Hallassz engem? Stiles, Scott! Kérlek vigyétek Miát az orvosiba!
Éreztem, ahogy a két fiú a kezemnél fogva megemelnek, majd kivisznek az óráról. Ekkor már kezdett homályosulni a látásom, viszont volt, amikor egyszer-egyszer kiélesedett. És akkor nem másokat láttam az osztály helyett, mint Kirát, Malia-t, Scott-ot, Dereket, egy ismeretlen srácot és Lydiát. Elkezdtem fulladni, és nagy veszélyt éreztem. Vagy inkább féltem? Már nem is tudom... Mindenesetre Stilesék kivittek a teremből.
-Scott! Szerintem nem az orvosiba kéne vinni - szólt kétségbeesett hangon Stiles.
-Én is tudom! - morgott a másik. Ekkor elsötétült a világ.

A következő amire emlékszem, hogy Stiles autójába vagyok, majd megint sötétség. Aztán már egy kórházi ágyon találtam magam, csövekkel a kezemben. Résnyire kinyitottam a szemem, de olyan világos volt, hogy majd megvakultam.
-Szia Mia! - köszönt egy lágy, ismerős női hang.
-Hello Mrs. McCall! - nyitottam ki lassan a szemem.
-Rég láttalak! Jól megnőttél! - dícsért.
-Azért annyira nem, de köszönöm! - mosolyodtam el halványan, amit viszonzott is. -Mi volt a bajom?
-Pánikrohamod lehetett. Mennyit alszol mostanában? Ért téged valamilyen stressz az elmúlt időben? - kérdezgetett. -Szorongásod szokott lenni?
-Sokat szoktam aludni, és nyilván mostanában kicsit stresszes vagyok, de ennyi - mondtam. Nem szerettem volna neki megemlíteni, hogy mi történt ma velem, így inkább rövidre zártam.
-Értem - jegyzetelt. -Jól van, Mia! Ma még bennt kell tartanunk, de holnap, ha jobban leszel haza engedünk - mosolyodott el ismét a nő, majd elnézést kérve kiment a szobából. Köülnéztem a helyiségben, mire megpillantottam a táskámat. Viszont túl messze volt, így kihúztam magamból a csöveket, majd felálltam és odamentem. Elő kotortam a pálcát, majd gondolkodás nélkül elkezdtem a bőrömre rajzolni vele, mire elképesztő fájdalmat éreztem és eldobva a pálcát a földre estem, aztán elájultam.
Álmodtam valamit. És hogy ez miért ilyen nagy szám? Mert már lassan 2 éve nem álmodtam. Viszont ez az álom nem akármilyen volt. Iszonyúan fájdalmas. És hangokat is hallottam.
-Scott! Gyere ide! Segíts az ágyra takni Miát! - hallottam, ha jól tudom Stiles hangját. Ekkor mintha valaki berontott volna.
-Mi történt? Mi az a földön, és mi történt a kezével? - kérdezgette a barátját Scott.
-Honnan a francból tudhatnám? Én is csak most láttam meg! - akadt ki a fiú. Eközben a kezemben olyat éreztem, mint még soha. Szó szerint olyan volt, mintha felgyújtották volna.
-Jól van! - sóhajtott Scott. -Amíg felrakom az ágyra, próbáld meg elérni Dereket.
-Mért pont őt hívjam? - hitetlenkedett a másik.
-Mert ő talán többet tud erről, mint mi.
Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Próbáltam megszólalni, kinyitni a szemem, de egyszerűen egyik se ment. Közben egyre jobban égett a karom.
-Stiles! Hisz ő tűz forró!
-Jó, és mégis mit csináljak, ha nem veszi fel? - kiabált Stiles.
-Mondjuk mozdulj meg, és menj el Derekért! És szólj anyának, hogy hozzon valami lázcsillapítót! - kiáltott vissza a barátja. Ekkor hallottam, hogy Stiles elmegy. Segítség! - kiáltottam belül, mert az égető érzés lassan terjedni kezdett. Ekkor újabb léptek hallatszottak a szobában.
-Mi történt? - rohant az ágyamhoz Scott anyja.
-Nem... Nem tudom anya! Így találtunk rá.
-Jól van, nyugodj meg, Scott! Minden rendben lesz!
Aztán Mrs. McCall bele szúrt egy tűt a kezembe. Éreztem, ahogy a lázcsillapító szét terjed a testemben, viszont azt is, hogy a tűz az egyre jobban felemészt. Ordítani akartam, de nem ment.
-Mennyi idő míg hat? - kérdezte Scott az anyjától.
-5 perc.
Innentől kezdve beállt a néma csend, ami nekem nem kifejezetten tett jót, tekintve, hogy semmi sem terelte el a figyelmem. Aztán valaki kinyitotta a szemem és bele világított valamivel. Nagy valószínűséggel lámpával, viszont nem láttam rendesen.
-Pupillák reagálnak. Viszont a láza az nem megy le. Pedig már bőven elmúlt t perc - hallottam ismét a fiú anyukájának hangját. -Sőt! Ami azt illeti, mintha forróbb lenne.
-Ez mit jelent anya?
-Azt, ha Derek nem siet, és nem tud valami értelmes válasszal előrukkolni, akkor Mia akár meg is halhat.
Ez megrémisztett. Nem halhatok meg pont most, amikor az öcsémnek szüksége van rám! Nem! - gondoltam. Ekkor újabb emberek rontottak be a szobába.
-Mi a franc történt? - hallottam meg Derek hangját.
-Valami pálcával rárajzolt, vagy inkább rákarcolt a kezére. Amikor Stiles észre vette, már ájultan feküdt a földön. Most pedig nem akar lemenni a lázcsillapítótól a láza - vázolta fel röviden a történteket Scott.
-Nem is fog! És azt ajánlom, hogy most menjetek ki, mert nem lesz a legszebb látvány amit csinálni fogok! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.
-Nem megyek ki! - tiltakozott Stilinski.
-Neked mindenképp ki kell menned, ha nem akarsz következőként feküdni a földön.
Erre mind elhagyták a szobát, majd a férfi megfogta a kezem, és éreztem, ahogy egyre múlik a kínzó érzés.
-Sajnálom, de ez most fájni fog! - suttogta fájdalommal teli hangon, majd elkezdte olyan szinten csavarni a kezem, hogy úgyéreztem menten eltörik. Felsikítottam, miközben kipattantak a szemeim és felültem.
-Áháháá! - zokogtam, majd egy reccsenés, és én megint felsikoltottam.
-Sajnálom! - suttogta meggyötört hangon, miközben én fáradtan vissza zuhantam a párnába. Oldalra néztem, ahol Derek állt, és a törött kezemet szorontgatta. A kezei közül fekete vér szivárgott, amit nem tudtam hova tenni.
-Ez mi? - kérdeztem erőtlen hangon.
-Méreg. Apád rosszul hitte. Te nem vagy árnyvadász! - ekkor ismét megtekerte a kezemet, mire felüvöltöttem. -Mostmár minden rendben lesz.
Erre én fáradtan megráztam a fejem.
-Sose lesz már olyan, hogy minden rendben - néztem gyönyörű zöld szemeibe, majd a jobbik kezemmel megragadtam a pólóját és ismét lerántottam magamhoz. -Köszönöm! - mondam, miközben az arcunk közt alig volt pár centi.
-Mit? - kérdezte a férfi, miközben megtámaszkodott az ágyam két oldalán.
-Mindent - suttogtam, majd a szája sarkába leheltem egy apró csókot, majd miután elhúzódtam, láttam, hogy Derek a számat nézi, majd egyszeriben letámadott. A nyelve egyből bejutásért esedezett, amit én meg is adtam neki. Nyelveink vad táncba kezdtek, majd mikor már nem maradt levegőnk, elváltunk egymástól.
-Sajnálom! - állt fel, miközben kerülte a tekintetem.
-Én nem - ráztam meg a fejem.
-Ennek nem szabadott volna megtörténnie!
-Derek miről beszélsz? Ezt úgy mondod, mintha nem éreznél irántam semmit... - a végét már suttogva mondtam.
-Nem mondtam, hogy érzek irántad bármit is!
Szíven ütött, amit mondott. Hirtelen olyan mértékű gyűlölet öntött el, amilyet még életemben nem éreztem senki iránt.
-Tűnj a szemem elől Derek Hale! - a szavakat lassan, és nyugodtan formáztam. Az arcom, és az egész testem nem árulkodott semmiről. Egyszerűen, csak vissza tért az érzéketlen énem. Erre a férfi sarkon fordult, majd elhagyta a helyiséget.
-Áááá! - üvöltöttem el magam miközben ismét letéptem a vissza került csöveket magamról. Nem maradhattam ott tovább. Felöltöztem, majd észrevétlenül kiosontam a szobából...