Már csak te vagy nekem

34. fejezet

Nem hittem el... Legalábbis nem akartam elhinni, hogy az öcsém... A halott öcsém eltűnt. Mégis hova tűnt? Ki vitte el? És a legfontosabb, hogy miért? Kinek kell egyáltalán egy halott gyermek teste? És miért pont az én öcsémé kellett?
A kérdések a másodperc tört része alatt fogalmazódtak meg az agyamban. Csak ültem a székben lefagyva, kiszáradt szájjal és fojtogató érzéssel a torkomban. A szemembe könnyek gyűltek és olyan mértékű veszteséget éreztem, amibe azt hittem belehalok. Nem értettem, hogy aki ellopta, miért tette. Bosszút akar állni? Vagy ez egy újabb "idegen", aki ellopja a halott gyerekek holttestét? De... Miért pont az én öcsémet vitte el? - csapongtak a gondolatok a fejemben.
-Mi... Mikor tűnhetett el? - néztem a seriffre homályos tekintettel.
-Éjjel, mivel amikor este Melissa lement, akkor még meg volt - magyarázta.
-Várjon! - állítottam meg rögtön a monológja elején a férfit.
-Igen? - nézett rám aggódva.
Letöröltem a könnyeimet, majd beszélni kezdtem:
-Mr. Argent ma azt mondta nekem, hogy bemegy Ms. McCall-hoz a kórházba...
Nem tudtam befejezni, mert Mr. Stilinski a szavamba vágott.
-Ugye nem hiszed, hogy Melissaék lopták el? - nézett rám komoly tekintettel.
-Dehogy - ráztam a fejemet. -Ha engedte volna, hogy befejezzem, akkor elvetette volna magában ezt a kérdést.
-Értem. Bocsánat, folytasd - nézett rám várakozóan.
-Oké. Szóval. Ms. McCall tegnap lement a hulla szobába. Azt mondta tegnap este még megvolt, majd valamikor reggel felhívta Mr. Argentet, hogy megkéne nézni egy hullát...
-Viszont a halott test eltűnt, így hívtak engem - értette meg és bólogatva fejezte be a mondatom.
-Így van. Menjünk és kérdezzük meg, hogy mit látott - tápászkodtam fel.
-Biztos jönni akarsz te is? - nézett rám féltve.
-Persze. Írok Stiles-nak, hogy jöjjenek. Nem szeretnek ilyenekből kimaradni - vettem elő a mobilom.
-Rendben. Bár jobban örülnék, ha a fiam kimaradna ebből.
-A fia nagyszerű ésszel rendelkezik, Mr. Stilinski. Nélküle hülyék lennénk - mosolyogtam rá, majd a mobilomnak szántam a teljes figyelmem.

Mia: Szia, Stiles! Gyertek Scott-tal a kórházhoz. 5 perc múlva ott találkozunk. Mia

Stiles Stilinski: Mia! Miért? Mi történt? Mi az, hogy a kórháznál? Megilyesztesz! Ugye nem veled történt valami?

Mia: Nyugodj meg Stiles! Majd ott mindent megmagyarázok, de most szólj Scott-nak, kérlek!

Stiles Stilinski: Oké. Szólok. Ott találkozunk és mindent megmagyarázol!

Mia: Szia, Stiles!

Gyorsan kellett tőle elköszönnöm, mert akkor tovább "fenyegetett" volna.
A mobilom a zsebembe mélyesztettem, ahol folyamatosan rezegni kezdtett, jelezve az új üzeneteket. Nem törődve azzal léptem ki a kora téli levegőre. Felpattantam a motoromra, mialatt Mr. Stilinski beindította az autóját, majd szinte egyszerre indultunk el.

A kórházhoz érve lepattantam a járművemről és tudomásul vettem, hogy Stiles annyira sietett, hogy képes volt melegítőgatyában eljönni. De amint láttam Scott még annyira se volt felöltözve. A rossz kedvem ellenére elnevettem magam a mackónadrágban és zokniban lévő fiún. De ez most nem vicc! Ezen kívül nem volt rajta semmi.
-Mondták már neked, hogy szép vagy? - kérdeztem vissza tartott nevetéssel.
-Nem - válaszolta morogva.
-Hát nem is fogják - röhögtem el magam. Látva a fiú rossz kedvét odamentem hozzá, majd hosszan megöleltem. -Ne légy morci!
-Akkor te meg ne hívj máskor ide minket azért, hogy engem piszkálj - duzzogott, de azért csak vissza ölelt.
-Nem ezért hívtalak benneteket ide - ráztam a fejem.
-Akkor? - szólalt meg Stiles, mire felé fordultam.
-Az öcsém... Eltűnt.
-Na várjunk... Az öcséd halott... Akkor mégis hogy tűnhetett el? - gondolkodott.
-Épp ez az. Nem tűnhetett volna el, csak ha...
-Csak ha valaki el nem lopta a testét - vágott a szavamba Scott, miközben folyamatosan bólogatott jelezve, hogy nagyon is érti.
-Á! És kire gyanakszunk? - nézett felváltva Stiles rám és az apjára, aki végig ott állt velünk.
-Egyenlőre senkire, viszont most ki kell kérdeznünk Melissat - mondta Mr. Stilinski.
-Miért? - kérdezte Scott.
-Mert ő valamit láthatott az öcsémen tegnap, amit ma megakart mutatni Mr. Argentnek - mondtam. -Szóval ezért.
A fiú bólintott egyet, majd ezután a két hülyével kiegészülve léptünk be a kórházba.
Ma nem tűnt úgy, mintha elárasztanák a betegek az épületet, úgyhogy nyugodtan sétáltam a helyiségben Mr. Stilinski után, miközben folyamatosan azon voltam, hogy nehogy pánik rohamom legyen. Ugyanis a 2 évvel ezelőtt történt baleset után rossz volt ismét visszatérni a kórházba, azzal a tudattal, hogy az öcsém már nincs köztünk. És az, hogy közel 5 hónapon keresztül kómában feküdtem egy idegen kórházban, a szüleim nélkül. Hogy nem látogatott meg senki az anyai nagyszüleimen kívül, és az, hogy 2 hónapon keresztül jártam rehabilitációra olyan mély sebet ejtett bennem, hogy azt már nem lehetett vissza forrasztani. Így sose éreztem magam jól a kórházakban.
És most jön az a kérdés, hogy ha vérfarkas vagyok, akkor hogy hogy nem gyógyultam magamtól? Erre a válaszom egyszerű és tömör: nem tudom. Mióta megtudtam, hogy mi vagyok nem gondolkodtam el ezen, így nem tudtam eddig még rájönni ennek az okára. Mindenesetre az a lényeg, hogy újból egészséges vagyok, csak már nem egy egész emberi lény.
-Heló mindenkinek! Hát ti? Nem keresitek a testet? - jött oda hozzánk Ms. McCall és ezzel együtt kizökkentett gondolatmenetemből.
-Szia Melissa! Éppenséggel pont azért jöttünk, hogy valamivel előrébb jussunk a keresésben - mondta Mr. Stilinski.
-Rendben. Gyertek. Menjünk a hulla szobába. Ott legalább tudunk nyugodtan beszélgetni - vette lejjebb a hang erejét és a lift felé intett a fejével, mire mindnyájan elindultunk abba az irányba.
Miután a lift ajtaja becsukódott, megszólaltam.
-Hol van Mr. Argent? - néztem a nőre kíváncsian.
-Lent van. Próbál valami nyomot keresni.
-És eddig talált valamit? - kérdezte Scott.
-Nem. Sajnos nem.
A lift hirtelen megállt, majd kinyílt az ajtaja, így kiszállhattunk onnan. A hulla szobába benyitva megláttam Mr. Argentet, aki éppen befejezte a telefonálást.
-Heló mindenkinek! - köszönt nekünk. -Hívtam egy embert, aki talán jobban tud nekünk segíteni, mert nem látok nyomokat.
-Semmit nem hagytak maguk után akik elvitték? - kérdezte Mr. Stilinski.
-Semmit - válaszolt a férfi.
-Azért nézzük át még egyszer, közösen - kértem, mire mindannyian beleegyezően bólintottak. Ekkor nyílt az ajtó, mire mindenki odakapta a fejét, én pedig megfordultam. Abban a pillanatban megfagyott a levegő, ahogy megpillantottuk egymást. Még a levegő is megállt bennem. Könnyek gyűltek a szemembe, de ő továbbra is érzelem mentes tekintettel nézett rám. Hirtelen felindulásból letöröltem a könnyeimet és felvettem rég nem használt álarcom. Nem érdekelt, hogy látott már sírni. Megakartam neki mutatni, hogy én is vagyok olyan erős, hogy kibírjam a jelenlétét sírás nélkül. Nem akartam, hogy lássa rajtam, baromira hiányzik...
-Azt hiszem kimegyek egy kis levegőt szívni - jelentettem be, végig Derek szemébe nézve. A férfi arrébb állt az ajtóból, jelezve, hogy mehetek, mire kivágtattam a helyiségből. A lifthez siettem és folyamatosan nyomkodni kezdtem a gombokat, hátha ezzel gyorsabban érkezik meg. Eközben újból kinyílt az ajtó a hátam mögött, de ezúttal nem fordultam meg, hanem idegbetegen tovább nyomkodtam a gombokat, magamban átkozva magamat, hogy nem lépcsőn mentem.
Egy kar nyúlt el mellettem, majd megfogta a kezemet és elhúzta onnan, ezzel megakadályozva azt, hogy tovább nyomkodjam őrültek módjára a gombokat.

-Ettől nem fog előbb megérkezni - szólt lágyan, mély hangján Mr. Argent. -És ne feledd, amit mondtam - mormogta alig hallhatóan, majd lágy csókot lehelt a fejem búbjára, aztán vissza ment a hulla szobába.
Sokáig álltam ott emésztve a hallottakat és még akkor is ott voltam, mikor már a lift megérkezett. Kinyílt az ajtaja, de én továbbra is ott álltam. Végül becsúkódva feljebb ment egy emeletet.
-Francba! - morogtam, majd mély levegőt véve megfordultam és berontottam a hulla szobába. Mindenki egy emberként fordult felém. Végig néztem mindenkit, Derek Hale-t keresve. Találkozott a tekintetem Stileséval, aki értetlenül nézett rám, aztán Mr. Argentéval, aki egy halvány mosolyt eresztve biccentett, végül találkozott Derekével. Még mindig ugyan az az érzelem mentes kép fürkészett engem egy cseppnyi érdeklődéssel.
-Na jó! - szólaltam meg. -Nem érdekel, ha nem szólsz hozzám soha többé, aminek mondjuk nem tudom a miértjét. De most nem is ez a lényeg. 2 évvel ezelőtt autóbalesetben meghaltak a szüleim, ahol én is ott voltam. Azért van az a nagy heg a testemen. Megharapott egy vérfarkas és mikor átváltoztam, megöltem őket. Gyilkos vagyok, de ezt már nem tudom jóvá tenni. Ha akkor nem akartam volna annyira elmenni arra rohadt koncertre, még mindig élnének. De nem. Addig győzködtem őket, míg végül beadták a derekuk és beleszaladtak a halálukba. Legszívesebben megölném magam emiatt, de szükséged van rám, hogy megvédjelek. És attól, hogy öltem megváltoztam, de jó irányba. És rájöttem, hogy én sokkal jobban szeretem azokat, akik fontosak nekem. Nem tudok egyszerűen nélkülük élni. Derek! Szükségem van rád! Baromira hiányzol! - fakadtam ki és sírni kezdtem, majd a lábam feladta a szolgálatot, aztán lezuhantam a földre. -Szeretlek Derek Hale! Mindennél jobban! Nem tudok nélküled élni - néztem rá, aztán hirtelen felnevettem. -Na jó. Ez nagyon nyálas volt.
A férfi tekintete ellágyult, majd odajött hozzám és felkapott mennyasszony pózban.
-Nem kellett volna elmondanod. Tudtam volna még várni - mosolygott rám, majd lágy csókot lehelt ajkamra.
-Tudom, de megérdemelted - töröltem le könnyeimet arcomról.
-Haza viszlek jó?
-Jó - mondtam, majd hozzá bújva lehunytam a szemem.