Már csak te vagy nekem

32. fejezet

A kanapén ültünk össze gabajodva, ölelkezve, miközben a gondolatainkba merültünk. Aztán hirtelen megtörtem ezt a megnyugtató csendet:
-Mesélsz magadról? - néztem fel rá kérlelően. A férfi először rám, majd ismét maga elé nézett és beszélni kezdett:
-15 lehettem, amikor megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal. Paige volt a neve. Nagyon szerettem azt a lányt. Okos és, mint mondtam gyönyörű volt. Csak aztán elkövettem egy hatalmas hibát. Amit nem lehetett már vissza csinálni... - halkult el, miközben lehajtott fejjel csakis maga elé nézve tovább ült mellettem.
-Mit csináltál? De... Ha nem vagy kész rá, hogy elmondd... Akkor... Akkor tudok várni - mondtam alig hallható hangon. Ekkor felállt mellőlem és úgy tűnt el akar menekülni, ám az ajtóban megtorpant és tovább kezdett beszélni:
-Megharaptam... - suttogta alig hallható hangon, majd kiviharzott a helyiségből engem a teljes döbbenettel ott hagyva. Sose gondoltam volna, hogy Derek Hale egyszer ilyet fog csinálni egy ártatlan lánnyal. És akkor már tudtam miért volt ez baj. Mert Paige nem változott át, hanem belehalt. Tehát ezért ilyen Derek. Mert elvesztette azt a lányt, akit nagyon szeretett - gondoltam.
-Derek, a sebed! - kiáltottam utánna, feltápászkodva az ülőgarniról.
-Már begyógyult - hallottam a hangját, majd ezután ajtócsapódás hallatszódott, ami azt jelentette, hogy elment. De miért menekül? - kérdeztem ismét a gondolataimba merülve, miközben utánna kocogtam, hátha még nem szívódott fel.
Az ajtót kivágva szaladtam ki, ám a férfi addigra már eltűnt.
-Elment - hallottam a hátam mögül a legidegesítőbb hangot az egész világon.
-Na ne mondd! Észre se vettem! - ironizáltam dühödten fordulva felé.
-Na! Mi van megbántottad szegényt? - gúnyolódott azzal a gonosz mosolyával a képén, amit szívesen letöröltem volna onnét. A kezem ökölbe szorult és kész voltam arra, hogy neki menjek, amikor hátulról valaki megragadta a kezem, és szorosan ott tartotta mellettem, nehogy lendítsem öklöm.
-Mit keresel itt Peter? - hallottam a hátam mögül Dr. Deaton hangját.
-Csak jöttem meglátogatni az unokaöcsémet és az ő kedves barátnőjét - dőlt neki a ház oldalának a férfi. -Már ez is baj? - játszotta túl a szerepét azzal, hogy lebiggyesztette a száját.
-Nálad minden baj, te féreg! - morogtam egyre jobban elvesztve a józan eszemet.
-Ezt még nem mondták rám. De tetszik - húzta tovább az agyam, mire megindultam felé, de az afroamerikai doki erősen vissza rántott. Bosszúsan néztem az orvosra, aki Peter Hale-lel tartotta folyamatosan a szemkontaktust.
-Azt hiszem ideje lenne menned Peter - nézett folyamatosan a férfi szemébe a doki.
-Még találkozunk - biccentett felém a férfi, majd elsétált a belváros felé. -Kösz doki, hogy nem engedte, hogy neki menjek ennek! - néztem hálásan a barna bőrű férfire.
-Nincs mit, de hol van Derek?
-Elment - indultam befelé.
-De hát nem azt beszélted meg Scottékkal, hogy majd jövök?
-De, Dr. Deaton, csak beszélgettünk és... - csavargattam egy hajtincsem zavaromban.
-Beszélt neked Paige-ről? - látott azonnal át a helyzeten.
-Igen - bólintottam.
-Adj neki időt! Nem szokott nagyon beszélni erről senkinek. Talán te vagy az első - mondta Dr. Deaton. -Na, hadd nézzem. Begyógyult már? - mutatott a pólómra, mire lekaptam magamról, ám a sebnek már nyoma sem volt. Csak a heg látszódott.
-Ez... Ezt hogy? - hüledeztem.
-Nem csak magától gyógyul a vérfarkasok sérülése. Vannak olyan sebek, amelyeket csak segítséggel lehet begyógyítan, de rajtad ez örökké látszódni fog - mondta bölcsen.
-De miért?
-Örző vagy. Véded akit meg kell védened. Ha nem sikerül ez a büntetésed. Ezek a hegek mind azt jelentik, hogy nem vigyáztál rá eléggé. Meg kell tudnod védeni őt is és magadat is. Mert ki tudja milyen lesz a következő sérülése - nézett a szemembe.
-De ez hogyhogy megmaradt? - mutattam az autóbalesetben szerzett sérülésemre.
-Vannak olyan sebek amiket már nem tud begyógyítani semmi. Azok mindig ott maradnak. Ezek jelzik azt, ha valamit nem tudsz elfogadni, ha valami olyan mély sebet ejtett rajtad, amit össze forrasztani össze lehet, de belül ugyan olyan űr marad, mint előtte.
-Egyáltalán nem lehet?! Semmivel? - csodálkoztam.
-Lehet. De ahhoz meg kell találnod azt, aki képes erre - indult el kifelé.
-De doki! Honnan tudjam, hogy ki az? És hogy védjem meg, ha még a családomat sem tudtam megvédeni? - tártam szét a karomat tanácstalanul.
-Tudod te azt nagyon jól.
-Mit? Most egyáltalán melyikről beszél? - álltam, mint egy szerencsétlen.
-Néha egyszerűbb az élet, mint gondolnánk. És néha nagyobb erővel áldd meg, mint hinnénk.
Azzal elhagyta a házat, engem ott hagyva. Hosszasan álltam ott a nappaliban elemezgetve Dr. Deaton szavait, de csak nem értettem meg. Egyáltalán ki az, aki képes betölteni az űrt? És miből gondolja, hogy nekem sokkal nagyobb az erőm? Eddig nem úgy bizonyult. Eddig Scotték erősebbnek tűntek nálam.
-Hjaj anya! Ha hallasz, akkor segíts! - motyogtam, aztán rájöttem, hogy választ már bizony nem fogok kapni. Leültem apa hintaszékébe, majd 10 év után először kezdtem ismét hintázni benne, csak... Csak apu nélkül.
-No csak... No csak... Mia Roberts egyedül ül apja hintaszékében. Milyen romantikus. Dereket hol hagytad? - sétált be Kate Argent a helyiségben.
-Mi van ma, hogy mindenki jön-megy a házamban? - forgattam meg a szemem továbbra is ülve.
-Nem tudom, de én nem azért jöttem, hogy beszélgessek veled.
-Hanem? - vontam fel az egyik szemöldököm. Ekkor előjöttek hosszú szemfogai, majd teljesen átváltozott. -Szuper. Szóval meg akarsz ölni - álltam fel. -De akkor menjünk az erdőbe és ott harcoljunk. Még ki kell takarítanom a házat, különben nem fogom tudni eladni - magyaráztam úgy, mintha arról beszéltem volna, hogy menjünk moziba.
-Ám legyen. De miből gondolod, hogy túl fogod élni? - vigyorgott vagy inkább vicsorgott rám.
-Én inkább azt mondom, hogy majd meglátjuk melyikőnk győz - vontam meg lazán a vállam, majd mellette kisétálva az ajtón, a hátsó kijárat felé vettem az irányt.
Nem értettem mi ütött Kate-be. Régebben sokkal normálisabbnak tűnt. Bár... Régen minden annak tűnt. Mára már semmi. Az egész életem egy pillanat alatt megváltozott attól, hogy tudtam mik voltak igazából a szüleim, és tudtam, én is olyan vagyok, mint anya. Apára, bár kevésbé hasonlítottam tulajdonságilag, de kívülről úgy néztem ki, mint ő, csak lányban. Mondjuk barna hajam inkább anyáéra hasonlított, tekintve, hogy apu fekete hajú volt, de a többi: az arc formám, a szemem, a szám. Mindenem rá hasonlított. És ez feltöltött, mert bár már nincs itt mellettem, de itt marad mindig a szívemben. Ahogy a nagyiék, anyuék és legfőképpen Tom. Az öcsém volt, akit még apunál is jobban szerettem. Emlékszem, mikor megszületett is imádtam. Nagyon sokat ringattam az ölemben és lassan már csak az én kezemben volt hajlandól elaludni, ezért aztán anyuéknak elkellett ilyenkor venniük tőlem az öcsémet, hogy próbáljon meg egyedül is elaludni. Ilyenkor mindig sírt, így aztán - amikor megunták a sok bőgést - vissza adták nekem az öcsémet. Ezáltal lett sokkal jobb a kapcsolatom az öcsémmel. Folyton együtt játszottunk, már mikor nagyobb lett. Még olyankor is játszottam vele, amikor semmi kedvem nem volt hozzá, de a tudat, hogy ő ennek örül olyan mértékű boldogsággal töltött el, amit talán más nem tudott volna megadni...
Az erdőbe érve megálltam a nővel szemben és vártam, hogy támadjon. De nem támadott. Csak bambult rám, mint egy nyomorult.
-Na mi van? Nem jössz? - morogtam rá a fogaimat kinövesztve.
-Ez meg mi körülötted? - mutatott rám, mire szemügyre vettem magam. Valóban volt körülöttem valami. Egy lila fénycsóva.
-Nem tudom - vontam vállat nemtörődöm stílusban. A nő hátrálni kezdett, majd elfutott az erdő mélyére. Vissza húzva a fogaimat - úgy, mint aki jól végezte dolgát - besétáltam a házamba, majd a nappaliba érve, lerogytam a fotelbe és álomba zuhantam.
Emlékszem, egy kicsit megébredtem, amikor azt éreztem, hogy valaki felemel, de nem tudtam megnézni, ki az, mert az álom vissza húzott egy perc alatt.