Már csak te vagy nekem

10. fejezet

Scott írt nekem, hogy a segítségemet kéri, így - mivel tudok motorozni, és otthon volt egy - motorral mentem. Felkaptam egy motoros ruhát, meg felvettem a búkósisakom, aztán mehettem is.
Mikor oda értem Scott már kint várt rám, ezáltal nem kellett becsöngetnem.
-Szia! Miben kell a segítségem? - néztem rá kíváncsian.
-Csak gyere! - mondta köszönés gyanánt, majd megragadta a felkaromat, és elkezdett befelé cibálni. Felrángatott a lépcsőre, és akkor... És akkor megpillantottam Dereket. Épp Stilest tartotta fogva, a kezében pedig egy halom papír volt. Amikor megpillantottuk egymást, egy pillanatra mindketten ledermedtünk, aztán felhúztuk magunkra az érzéketlen, mogorva álarcunkat.
-Na végre! Megérkezett a felmentő sereg! - üdvözölt Stiles.
-Látom ma senki nem tud köszönni - mondtam szórakozottan, hogy ne higyjék, hogy megbántottak.
-Ó! Tényleg! Sajnálom! - rázta le magáról Derek kezeit, majd megölelt. A fiú válla fölött láttam, hogy Derek az álkapcsát szorosan össze zárja, mire kérdőn néztem rá.
-Miben is kell segítenem? - néztem Stilesra és Sottra felváltva.
-Elmondhatnád, hogy hány vadászt ismert apád - mondta Stiles.
-Meg egypárnak a nevét is - fejezte be Scott.
-Rendben - bólintottam. Ekkor viszont farkas üvöltést hallottunk. Majd még egyet, és egyre több lett. Egy egész falka üvöltött.
-Miért vonítanak a farkasok? És Beacon Hills-be már rég kihaltak vagy mi történt velük. Nem?
Erre a két fiú nem tudott mit mondani, így kénytelen voltam Derekre nézni.
-Nem minden farkas tűnt el, csak amelyikekről tudtak az emberek, hogy léteznek - mondta érzelem mentes hangon. Erre felemeltem mindkét szemöldököm, és döbbenten néztem rá.
-Fiúk! - néztem ismét Scottra és Stilesra. -Én még nem tanultam holnapra, szóval mennem kell. Majd megírom SMS-ben a neveket - mondtam, majd elköszöntem és haza mentem. Nem bírtam volna Derekkel egy szobában megmaradni.
Mikor haza értem bevágtam magam mögött az ajtót és felsietve a lépcsőn, bementem a szobámba, az éjjeliszekrényemhez rohantam, majd kihúzva a fiókot, elő vettem a pengém. Épp megvágtam volna magam, mikor egy kéz megragadta a csuklómat.
-Ne vágd meg magad! - kérte, de éreztem a hangsúlyában egy kis parancsolóságot is.
-Te meg hogy a büdös francba kerülsz a szobámba? - rivallok rá.
-Azt hiszem meg kéne beszélnünk pár dolgot - váltott témát cselesen. Másik kezével kiszedte a pengét a kezeim közül, amitől olyan közel került hozzám, hogy éreztem a mentolos lehelletét. Egyszer össze is értek az ujjaink, amitől bizseregni kezdett a bőröm. Bódultan, és minimum 1200-as pulzussal álltam fel. A földet szuggeráltam, mert nem mertem fölnézni, mivel éreztem az arcomon, hogy ég. Ám ekkor a férfi megemelte a fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni.
-Minden rendben? - kérdezte halvány mosollyal az arcán. Olyan édes, amikor mosolyog! - gondoltam
-Pe...persze, csak... Ez olyan kínos! - hazudtam.
-Értem - tűrt egy kósza tincset a fülem mögé, mire lesütöttem a szemeim, mert kezdtem egy rákra hasonlítani. -Sajnálom... Ne haragudj a puszi végett. Nem állt szándékomban - mondta.
-Semmi baj! - léptem tőle el egy lépést.
-Akkor én most megyek is - tette zsebre a kezét, majd kiment. Utánna siettem, de olyan gyors volt, hogy csak a lépcső alján értem utol.
-Derek! - szóltam neki, miközben elkaptam a csuklóját. Érdeklődve nézett rám, hogy mit szeretnék. Ekkor megfogtam a pólóját, hogy felérjem, és lehúztam az én szintemre.
-Tudod, én igazából nem sajnálom - suttogtam, majd egy hosszú, de lágy csókot leheltem borostás arcára. Mikor elhúzódtam Derek látszólag, mintha kicsit zavarba lett volna, és ekkor jöttem rá, hogy igaz, hogy semmit nem tudok Derek Hale-ről, de beleszerettem. -Jó éjt! - adtam még egy puszit kicsit közelebb a szájához, majd vigyorogva, és vörös fejjel felsiettem a szobámba.

Aznap este boldogan aludtam el, abban a hitben, hogy mostantól az életem teljes fordulatot vesz és boldogan élhetem tovább az életem.