Már csak te vagy nekem

33. fejezet

Mr. Argent lakásában ébredtem, az ágyamban. Nem tudtam, hogy kerültem oda, így értetlen arckifejezéssel léptem ki a szobámból.
-Jó reggelt! - köszöntem.
-Neked is! - dörmögte Mr. Argent.
-Maga hozott tegnap haza? - kérdeztem, miközben a pulthoz léptem, és elő keresve egy bögrét, töltöttem magamnak kávét.
-Nem - válaszolta szűkszavúan, mialatt én leültem vele szembe az asztalhoz. Lassan beleittam a forrón gőzölgő kávéba, majd leraktam a bögrét az asztalra, és a férfire nézve ezt kérdeztem:
-De akkor ki hozott el onnan?
-Derek.
Csak ennyit mondott és nekem erre a névre nagyot dobbant a szívem. Nem gondoltam volna, hogy vissza fog jönni értem, sőt! Nem is gondolkodtam ezen, mert számomra egyértelmű volt, hogy ott hagyott. De úgy látszik, hogy vissza jött értem.
-És miután haza hozott elment? Nem mondott semmit? - néztem reménykedve a férfire.
-El. Csak annyit mondott, hogy hagyjalak pihenni - állt föl az asztalról, én meg reményt vesztve ittam egy újabb kortyot a bögrémből. -Miért?
-Mit miért? - kaptam rá a tekintetem.
-Miért kérdezted? - ült vissza elém, a kezét pedig az asztalra rakta és össze fonta ujjait.
-Hát... - tűrtem egy tincset a fülem mögé zavaromban. -Derekkel mi... Mi tulajdonképpen újra együtt vagyunk - néztem a sötétbarna színű kávémba.
-Szóval ettől lett újból jól - értette meg, amit meg akart érteni, és már fellélegeztem volna, amikor hozzá tette:
-Viszont valami még mindig nincs rendben igaz? - fürkészett.
-Igen, de Úristen! Miért pont magával beszélem ezt meg?! - fogtam a fejem, miközben kínosan nevetni kezdtem.
-Van tapasztalatom. Igaz, ez az anyukád feladata lett volna, de... Mindegy. Hagyjuk is - legyintett szomorúan. Ráhelyeztem összekulcsolt kezére sajátomat, mire felnézett rám.
-Maga a legjobb pót apa. Nem is kívánhatnék jobbat - néztem rá hálával és halvány mosollyal. A férfi viszonozta gesztusom, majd ismét megszólalt:
-Gondolom nem szeretnéd megosztani velem, ami történt. Nem is tartozik rám, szóval további jó kávézgatást. A dolgozó szobámban leszek - tápászkodott volna föl, de egy "Várjon!"-nal megállítottam a mozdulatban, így most a lábával és a kezével tartotta magát, de nem akart így maradni, ezért vissza huppant a négylábú tárgyra és érdeklődve nézett rám. Lassan kifújtam a levegőt, majd csiga tempóban beszélni kezdtem:
-Derek elmondta egy titkát...
Mr. Argent csak bólintott jelezve, hogy megértette, így én folytattam:
-Dr. Deaton-nel is beszéltem erről és ő azt mondta, hogy adjak neki időt. De mennyit? - néztem magam elé gondterhelt arccal. -Nem akarom elrontani... Megint - tettem hozzá az utolsó szót.
-Ha eljött érted, akkor nem kell sokat várnod. De neked is el kell mondanod valamit.
-De hisz én elmondtam, hogy mi történt a múltamban. Milyen szép emlékemi vannak. Az nem valami? Én nem tudok ilyen gyorsan megnyílni. Nekem idő kell - emeltem meg egy kicsit a hangom.
-Én nem erről beszélek - védekezett azonnal a férfi.
-De erről beszélt! - makacskodtam.
-Nézd! Ha nem is mondasz el neki valamit, legalább ne hagyd, hogy meneküljön. Menj utánna. És ami a párkapcsolatotokat illeti, hogy azt mondod nem akarod elrontani megint... - tartott hatás szünetet.
-Igeen? - nyújtottam el az e betűt.
-Ha egyszer hibázol is te kijavítod. Nincs nálad olyan, hogy kétszer követed el ugyan azt a hibát - mondta bölcsen. Erre csak halványan elmosolyodtam, majd felállva odamentem hozzá és megöleltem.
-Köszönöm! - suttogtam a nyakába, mire elengedett és homlokon csókolt. A férfi tette fájdalmas érzést keltett bennem. Olyan rég csinálta ezt velem egy olyan személy, akire apámként tekintettem. Legalábbis ez volt. Ám én nekem olyan volt, mintha tegnap lett volna, de közben meg már több, mint 2 éve történt, hogy ilyet kaptam aputól. Pontosan a 14. születésnapomon adott utoljára, miután felköszöntött engem. Emlékszem anyu énekelte a Happy Birthday-t, apu pedig zongorán kísérte őt, majd utána felállt a székről és megpuszilt. Egyből elfintorodtam, majd a homlokomhoz nyúlva dörzsöltem le. Aztán anyu is megpuszilt, amit duzzogva fogadtam, majd azt is letöröltem. Ezután az öcsém jött és ő meg is ölelt, amit már természetesen örömmel fogadtam.
-Mi a baj? - törölt le egy könnycseppet az arcomról Mr. Argent ezzel kizökkentve engem a gondolataimból.
-Csak... - kezdtem, majd megálltam egy pillanatra végig gondolva az egészet. Ha elmondom miért sírok, akkor szomorú lesz. Azt pedig nem akartam, így hát hazudtam. -Köszönök mindent! - néztem rá hálásan és végülis igazat mondtam. A férfi aggódó tekintete ellazult és át vette a helyét a mosolya. Ismét megöleltem, majd gyors puszit leheltem arcára.
-Mész valahova? - dörmögte kíváncsi tekintettel.
-Igen. Elmegyek hozzá.
Mr. Argent egyből megértette, majd egy bólintással jelezte, hogy oké.
-Nekem is el kell mennem. Melissa hívott a kórházból, hogy megkéne néznem egy hullát - magyarázkodott, miközben felkapta a kocsikulcsát az asztalról.
-Oké. Akkor... Jó hulla tanulmányozást - köszöntem el furán a férfitől, majd bementem a szobámba törülközőért meg ruháért. Mikor kiléptem Mr. Argent már nem volt otthon. Átbaktattam a fürdőbe, majd miután levettem a ruháimat beléptem a víz alá. A forró egyből eláztatta bőrömet. Tusfürdőt ragadtam, majd szépen elkentem testemet.
Amikor végeztem a fürdéssel, és megtörölköztem, felvettem azokat a ruhákat, amiket előre összekészítettem. Nem volt nagy szám. Egy sötétzöld hosszújas volt meg egy fekete farmer. Kiléptem a fürdőből, majd felkaptam magamra a fekete bőrdzsekim és a sötétzöld Converse-m. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, majd határozottan lenyomtam a kilincset és kiléptem a lakásból.

Ezúttal Derek Hale lakásának ajtaja előtt álltam és azon gondolkodtam, hogy most kopogjak vagy ne?
Végül úgy döntöttem, hogy illedelmes leszek. Háromszor kopogtam be az ajtón, majd várakozni kezdtem. Egyszercsak halk lépteket hallottam meg az ajtó mögül. Egyre közelebb és közelebb jött, majd megállt az ajtó előtt, de kinyitni nem nyitotta ki. Így hát kénytelen voltam így kommunikálni vele.
-Tudod... - tettem az ajtóra a kezemet. -Én tökéletesen megértelek és nem hibáztatlak. Megértem és elfogadom, ha most nem szeretnél velem beszélni. Tudod... Van olyan, amikor elveszítesz valakit, mert rosszul döntöttél, rosszul cselekedtél vagy bármi. De ne feledd: mindig marad valaki, aki addig fog küzdeni érted, amíg közelebb nem engeded magadhoz, mert neki ezt a feladatot adta az élet. Hogy küzdjön meg érted, majd védjen meg. Akár az élete árán is. És én küzdeni fogok. És tudod mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái. És tudom, hogy a miénk nagyobb, de mindig van második esély. Mindig van olyan, akit meg kell menteni.
A monológomat a telefonom csörgése zavarta meg. Gyorsan előhalásztam a zsebemből, majd mikor megláttam ki keres értetlenül néztem a kijelzőt.
-Sajnálom, de ezt fel kell vennem - motyogtam és direkt nem beszéltem hangosabban, mivel tudtam, hogy úgyis hallja amit mondok. Rányomtam a "fogadás" ikonra, majd még mindig értetlen fejet vágva a fülemhez emeltem a készüléket.
-Igen? - szóltam bele elhaló hangon.
-Szia, Mia! - üdvözölt Mr. Stilinski a hangja a szokásosnál komorabbnak tűnt. -Betudnál jönni a rendőrségre?
-Persze, de csináltam valamit? - kíváncsiskodtam, mivel nem szokták az embert csakúgy behivatni a rendőrségre.
-Nem. Akkor várlak. Szia! - köszönt gyorsan el.
-Viszlát! - bontottam a vonalat. -Most mennem kell. De ne feledd! Számíthatsz rám. Mindennél! - döntöttem a homlokom az ajtónak egy pillanatra, majd már indultam is lefelé.

Immáron a rendőrség parkolójában voltam, majd leszállva a motorról besétáltam az épületbe.
-Heló! - köszöntem az előttem álló nőnek, aki a beérkezőket figyelte.
-Mia Roberts? Akkor jól hallottam, hogy újból itthon vagy? - kérdezte mosolyogva.
-Igen, jól hallottad. Már itt vagyok egy ideje. Hogy vagy Lis? - váltottam témát.
-Jól vagyok köszi. Te?
-Kicsit félek. Mr. Stilinski nem rég hívott, hogy jöjjek be. Te tudsz erről valamit? - néztem Lis-re kíváncsian.
-Csak annyit, hogy hivatott. De most menj, mert ha meglátja a seriff, hogy én itt dumálok veled, leszedi a fejem - drámázott.
Mosolyogva elköszöntem Lis-től, majd beléptem abba a helyiségbe, ahol a seriff helyettesek dolgoztak, majd hangosan köszönve ránéztem mindegyik dolgozóra. Voltak ott ismerős és új arcok is, de nem tudtam őket sokáig elemezgetni, mert nyílt Mr. Stilinski irodájának ajtaja és kilépett belőle a férfi.
-Heló, Mr. Stilinski! - köszöntem neki is mosolyogva, ám az ő szája nem görbült fölfelé, így hamar elkomorodtam. -Valami baj van? - néztem rá feszülten.
-Gyere kérlek be! - invitált be az irodájába, mire beléptem a helyiségbe.
Az nem változott semmit sem a 2 év elteltével. Ugyan úgy volt berendezve minden, így nem sokat törődtem a tárgyak tanulmányozásával. Meg eleve: sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történt.
A férfi becsukta maga után az ajtót, majd az asztalához sétált, ahol elhelyezkedett a forgós székében, majd megszólalt:
-Szerintem le kéne ülnöd - mutatott a vele szembe elhelyezkedő székre, ami egész pontosan mellettem volt, mivel én a dolgozó asztala előtt álltam.
-Csak mondja! - parancsoltam rá Mr. Stilinskire, mire beszélni kezdett.
-Az öcséd... Eltűnt - mondta röviden, mire egyből lehuppantam a székre.