Már csak te vagy nekem

30. fejezet

Ültem a helyemen és vártam Scottékat. Mikor becsöngettek még mindig nem voltak sehol. Akkor már tudtam, hogy ma nem jönnek suliba, így felálltam a padomból, hogy kimenjek a teremből, ám az edző megállított.
-Ms. Roberts! Úgy tudom, magának idén nagyon hajtania kell, ha nem akarja, hogy kirakják.
-Igen edző bá', de rosszul érzem magam - hazudtam a férfinek.
-Akkor menjen, de többet nem engedem ki - legyintett.
-Igazán köszönöm! - mentem ki a teremből.

A motoromra felpattanva, beindítottam a járművem, majd kihajtottam a suli parkolójából. A megadott sebesség határon kívül száguldoztam az úton a National bank felé, amely a város túlsó végében helyezkedett el.
Ekkor bevillant egy kép, amint Derek épp lezuhan a mélybe. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a látásom, majd tövig nyomtam a gázt. A rémkép ami előbb megjelent előttem nagyon rossz érzést hagyott maga után. Féltem, hogy későn fogok odaérni és elveszítem az egyetlen olyan személyt, akit mindennél jobban szeretek.
Lassan kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy minden rendben lesz, miközben legbelül tudtam, hogy semmi sem lesz rendben, mert ha most nem is történik semmi, mikor odaérek, akkor történhet. És ezt valahogyan meg kellett akadályoznom.
A National bank bejáratánál leparkolva, lepattantam a motoromról, majd az egyik hátsó bejárat felé kezdtem rohanni. Ekkor elkezdett rezegni a mobilom, mire meg sem néve ki hív, rányomtam a fogadás ikonra.
-Igen? - suttogtam, miközben megpróbáltam a lehető leghalkabb léptekkel futni az épület másik felére.
-Az épület jobb oldalán van elrejtve egy íj. Sok sikert! - hallottam Mr. Argent hangját, majd megszakította a hívást. Eszméletlen rohanásba kezdtem, majd odaérve egy nőt pillantottam meg.
-Jó napot! Nem látott erre egy szakállas közép korú férfit, aki eldugott itt valamit? - kérdeztem kedvesen. Az idős nő folyamatosan maga elé nézett, miközben ringatta magát és motyogott valamit. -Mit tetszett mondani? - hajoltam hozzá közelebb.
-A nap... A hold... A titok... - suttogta alig hallhatóan.
-Mik azok amik mindig rejtve maradnak... - motyogtam folyamatosan agyalva, hogy mit akarhat ezzel mondani.
-A nap... A hold... A titok... - susogta továbbra is.
-Értem én, de mire akar ezzel kilyukadni? - kérdeztem kissé türelmetlenül. A nő ismét elismételte ugyan azt a három szót, mire elfogyott a türelmem. -Mondja már meg miért ismételgeti ezt a három szó! - kiáltottam rá. Az idős hölgy össze rezzent a hangomtól, de ismét motyogni kezdett.
-Siess, mielőtt elkésel!
Ennyit mondott, mire kapkodva keresgélni kezdtem az íjat. Mindent felborítottam ami hozzám közel került, így hamar meg is találtam a harci eszközt. Az egyik műanyag rekesz alatt helyezkedett el, és mikor megpillantottam azonnal felkaptam, majd halkan benyitottam az épületbe.
Az ajtó mögött egy lépcső helyezkedett el, amely felvitt egészen a második emeletig. Nekem viszont, csak az elsőre kellett mennem, így kettesével szedve a fokokat rohantam fel az emeletre. Az ajtót résnyire kinyitva kidugtam a fejem, hogy ellenőrizzem, mindenki a földszinten van. Szerencsémre épp akkor ugrott le egy kigyúrt, póló nélküli srác, így biztonságosan betudtam lépni, úgy, hogy nem látott meg senki. Az ajtót olyan lassan és halkan próbáltam becsukni, hogy ne lehessen hallható az érkezésem, így eltelt vagy 3 percbe, mire el tudtam jönni onnét. Surranó léptekkel indultam el a terem közepe felé, ahonnét leugrott az izmos srác, miközben felvettem a hátamra a nyilakkal telerakott tartót. A padló szélén megállva előhúztam a nyilamat, mikor meghallottam egy hangot:
-Á, Mia Roberts! - harsány, gúnyos hangjára mindenki egy emberként fordult felé, majd amilyen gyorsan rámnéztek, olyan gyorsan vissza is kapták a tekintetüket az alfa falka tagjaira, mert ők gyorsabbak voltak, így ezt ki is használták és verni kezdték az ellenfelüket.
-Csak hogy megjöttél! Már azt hittem nélküled kell harcolniuk a falkámnak - mondta, egy cseppet túl játszva a szerepét.
-Mert így is van - céloztam Deucalion-ra, aki tettemre cseppet sem lepődött meg.
-Gondoltam, hogy nem fogsz a kis barátaid ellen harcolni.
-Úgy meg főleg nem fogok, hogy megölted az öcsémet! - kiabáltam, mialatt ellőttem a nyilat. Deucalion úgy, mint Derek, a feje előtt pár centivel kapta el a tárgyat, így az éppségben megúszta. Sajnos.
Leugrottam az emeletről és elő rántottam a tőrt a kabátom ujja alól. Ekkor már vérfarkasként álltam előtte.
-Életért életet! - üvöltöttem, majd rohanni kezdtem a férfi felé, aki egy mozgólépcső közepén helyezkedett el. Futás közben felugrottam, azzal a céllal, hogy majd leterítem a földre, majd leszúrom, e helyett ő is támadni kezdett. Össze hajtotta a botját, majd nemes egyszerűséggel a földre lökött. Erősen csapódtam neki az egyik lépcsőfoknak, majd kezdtem el legurulni.
-Mia! - hallottam Derek hangját, mire felmutattam hüvelykujjam, jelezve neki, hogy oké vagyok.
-Ejnye Mia! Hát nem tanultad meg, hogy nem szabad sérültekre támadni? - mosolygott rám gúnyosan, tudva, hogy nem egészen tudom mi történt azon a bizonyos 2 évvel ezelőtt történt napon.
-Ne higgy neki Mia! Csak megpróbál legyengíteni lelkileg, hogy ezáltal képtelen legyél a harcra - kiáltotta Scott.
-Hát nem vagy arra kíváncsi, hogy mi történt igazából a szüleiddel? - kérdezte Deucalion.
-Nem - válaszoltam szűkszavúan.
-Pedig gondolom nagyon fúr a kíváncsiság. Hisz' nincs semmi emléked azután, miután autóbalesetetek volt.
-Mia! Ne hagyd, hogy befolyásoljon! Koncentrálnod kell! - hallottam meg Malia hangját, ami őszintén meglepett.
-Nyugodjatok meg nem fog tudni befolyásolni. Tisztában vagyok mindennel. Ha nem is emlékszem mi történt, azt tudom, hogy nem autóbaleset volt. Egy vérfarkas tette ezt, majd megharapott engem és mivel akkor jött föl a hold és nem haltam bele a harapásba, így átalakultam. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem voltam magamnál, ezáltal elkövettem egy olyan nagy hibát, amit lehetetlen vissza csinálni. De most helyre hozhatom.
Ekkor Derekkel egyszerre mordultunk fel, mert az izompacsirta végig karmolta a hasát. Elöntött a düh, így nem törődve a fájdalommal, neki rontottam a srácnak és mélyen bele mélyesztve karmaimat bőrébe, nagyobbnál nagyobb sebeket ejtettem rajta. Ekkor nekem rontott egy barna hajú nő az alfa falkából. Előrántottam tőrömet és egy egyszerű mozdulattal leszúrtam. A nő a torkába "kapta" a szúróeszközt, így odakapva szépen lassan össze esett, majd örökre álomba merült. Ez alatt ellöktem magamtól az izmos srácot és Derekhez fordultam. Megragadtam kezét és szívni kezdtem belőle a fájdalmat. Lassan nagyobb lett a fájdalmam. Össze szorítottam kéken világító íriszeimet és tovább szippantottam. Egyszer csak a kétszerese lett a fájdalom, mire kipattantak szemeim és felüvöltöttem. Leeresztettem gyenge kezeimet, majd lassan össze csuklottam. Derek épp kapott volna utánnam, amikor is az egyik böhöm barna bőrű vérfarkas rátámadt és a földszint vége felé kezdte tolni, ami... Ami eggyel lejjebbi emeletre vezetett. Szinte lassított felvételbe láttam, amint egymás ruháját fogva cserélgetik a helyüket. Egyszer a barna bőrű volt közelebb a "szakadékhoz", máskor pedig Derek. Egyből felpattantam az adneralin lökettől és ész nélkül kezdtem rohanni feléjük, miközben azt üvöltöttem, hogy ne. Viszont már késő volt. Derek lelökte a néger csávót. Az pedig... Az pedig magával rántotta a mélybe. Könnyes szemmel terültem el a földön a férfi után kapva, de már késő volt. Derek Hale a szemem láttára zuhant le, úgy hogy én ezt már előre megláttam. De nem tudtam megvalósítani azt, hogy éppségben haza térjen. Egymás szemébe nézve búcsúztunk el egymástól némán, majd egy hangos puffanás következett és Derek lehunyta szemeit.
-Neeee! - üvöltöttem fel zokogva és a vége már átment farkasüvöltésbe. Olyan mérhetetlen nagy üresség lepett el, hogy legszívesebben utánna ugrottam volna. Kábán a sokktól néztem a mozdulatlanul fekvő Dereket, majd egyszer csak valaki felemelt és elvitt. Nem tudtam ki az és nem is érdekelt annyi biztos volt, hogy Mr. Argenthez vitt aki át vett tőle és a kanapéra fektetett.
Órákig néztem az üres falat, miközben a férfi mellkasán pihentettem a fejem, ő pedig simogatta.
-Meg akarok halni - suttogtam rekedt hangon egyszer csak.
-Nem tudhatjuk, hogy tényleg meghalt vagy nem. Várjunk még pár napot, de addig is kérlek ne csinálj semmi hülyeséget! - dörmögte könyörgő hangsúllyal a fülembe, mire bólintottam.
Aznap este nem tudtam elaludni. Csak néztem a sötétséget, miközben a Derekkel történt dolog újra és újra lejátszódott a fejemben...