Már csak te vagy nekem

22. fejezet

A nagyanyámékhoz tartva ültünk a fekete Camaroban, miközben nem szóltunk egymáshoz. Amióta bevallottam a férfinek, hogy szeretem, azóta nem szóltunk egymáshoz. Kínos volt a csend, de egyikünk sem merte ezt megtörni. Az utolsó mondata az volt, - miután felócsúdott a döbbenetből - "Induljunk!" és akkor beszéltünk egymással utoljára.
Gyorsan ránéztem a férfire, de tekintete semmiről nem árulkodott, így ismét a szélvédőn kinézve kezdtem bámulni az utat, miközben eszembe jutott, hogy én meg se mondtam Dereknek, hogy hová kell mennünk, így kénytelen voltam megtörni a kínos csendet.
-Elfelejtettem mondani, hogy hova kell mennünk - mondtam rekedtes hangon, mert közel egy órája voltam csendben.
-Tudom. Ezért is kérdeztem meg Scott-ot még este.
-Szóval beszéltél vele?
-Igen - válaszolta a férfi és ismét beállt a kínos csend. Mivel nagyon nyomasztott a kialakult helyzet, úgy döntöttem, hogy alszom egyet, ami nagy bánatomra nem sikerült, így csak behunyva tartottam a szemem és pihentem.

Pár óra múlva arra lettem figyelmes, hogy megállt az autó, mire kinyitottam a szemem és örömmel vettem tudomásul, hogy megérkeztünk. Ki is pattantam menten a járműből és boldogan fogadtam öcsém ölelését.
-Hiányoztál Mia! - suttogta fülembe az öcsém, mivel letérdeltem, hogy egyszintben lehessünk.
-Te is nekem Thomas! - pusziltam meg a homlokát.
-Miért mentél el? - szomorodott el, mire nekem lelkifurdalásom lett.
-Nem tudom - válaszoltam őszintén, miközben ráztam a fejem.
-És szeretsz még? - tette fel a következő kérdést, miközben legördült egy könnycsepp az arcáról.
-Tom! - töröltem le arcáról a könnycseppet. -Hogy juthatott eszedbe ez a kérdés? - simítottam arcán végig.
-Hát itt hagytál se szó, se beszéd és még el se köszöntél tőlem. Azt hittem már nem szeretsz - potyogtak könnyei.
-Hé, hé! Öcsi! Nézz a szemembe! - mondtam lágy hangon, mire rám emelte a tekintetét. -Mit mondtam 2 évvel ezelőtt? Amikor a másik nagyszüleinkhez kerültünk?
-Hogy bármi történjék is, te örökké és mindennél jobban szeretni fogsz. Még akkor is, ha nem mondod ki.
-Igen, Tom! Ne feledd: te miattad kelek fel minden reggel, mert szükségünk van egymásra érted? Mindennél jobban szeretlek! Anyuéknál, a kedvenc elfoglaltságaimnál, a motoromnál, az életemnél is jobban szeretlek.
-És Derek? Vele mi van?
-Derek a nap, aki beragyogja a napjaimat. Te viszont az életem vagy, aki miatt dobog a szívem - húztam egy ölelésbe az öcsémet, miközben nem foglalkoztam azzal, hogy a barátom is jelen van.
-Érted? Mindennél!
-Mindennél! - suttogta, miközben szorosabban kezdett ölelni.
-Mia! - hallottam egy ismerős, idős női hangot mögülem.
-Szia nagyi! - engedtem el öcsémet, majd feltápászkodva az idős hölgy karjaiba borultam.
-Ki ez a jó vágású fiú itt mögöttem? - kérdezte, mire résnyire nyitottam a szemem, félve Derek tekintetétől. Ugyan az az érzelem mentes arc volt látható, mint általában. Aki nem ismerte egy kicsit se, az azt hihette, hogy egy mogorva ember, aki semminek nem örül, viszont én már ismertem egy kicsit és láttam a tekintetében, hogy zavarban van. És még valamit láttam benne. Fájdalmat, ami már akkor ott volt, amikor először találkoztunk. Tudtam mitől van ez, tekintve, hogy mindenki hallott már Beacon Hillsben a tűzről, ahol egy családi ház felgyulladt és majdnem mindenki bennt égett. Kivéve Dereket és Petert. Ők nagyon úgy tűnik, hogy túlélték a katasztrófát.
-Hm?
Zökkentett ki gondolatmenetemből nagyi.
-Ő Derek Hale... - hagytam egy kis szünetet, miközben végig az említett személy szemébe néztem, aki ajkaim mozgását kémlelte és tudtam, hogy lefogja tudni olvasni a számról. -A barátom.
Nagyi rögvest elengedett és a férfi felé fordult.
-Derek Hale?! - hangja csodálkozással teli volt. -Te tényleg Derek vagy?
-Igen - válaszolt szűkszavúan a férfi.
-Nem emlékszel rám? - kérdezte a nagymamám, mire a férfiú próbált vissza emlékezni, de nem sikerült neki.
-Tu veux du thé? - kérdezte a nagyanyám franciául, hogy kér-e teát
-Oui - csillant meg valami a férfi szemében.
-Látom megjegyezted ezt az egy mondatot - mosolyodott el a nagyim nem is törődve azzal, hogy én értetlenül nézem őket. -Gyere ide fiam! - tárta szét karjait az idős hölgy, ezzel invitálva ölelésre barátom. A férfiú elmosolyodott és megölelte a nagyim, mire "megsértve" ezt mondtam:
-Ez nem ér! Fogalmam sincs honnan ismeritek egymást, de ez nem ér! Nekem tök sok időbe telik, mire megmosolyogtatom, erre jössz te és egyből mosolyt csalsz az arcára pár perc alatt. Bezzeg amikor én sokadjára találkoztam vele, akkor is még olyan komor volt! Ez így nem jó! - "durciztam" be. -Honnan ismeritek egymást? - néztem rájuk sértődötten.
-Az anyám jóba volt a tiéddel, meg Mrs. Colemannal egészen a tűzesetig.
Ekkor nagyi rám sandított és érdeklődő pillantást lövelt felém. Tudtam, miért. Azt gondolta, hogy elmondtam Dereknek, de tekintve, hogy Ő sem mondott el mindent magáról, - sőt, eddig szinte semmit nem tudok róla - úgy gondoltam, akkor nekem sem kell. Ha nem bízik meg bennem olyan szinten, hogy elmondjon egy titkot magáról, akkor én sem fogok. Jó, tudom, hogy ez így elég gyerekesen hangzik, de én még eleve nem vagyok kész arra, hogy valakivel megosszam a legféltettebb titkom.
Gondolatmenetemből nagyapám hangja zökkentett ki:
-Szervusztok! Á, Derek! Milyen nagyra nőttél! Legutóbb 10 évvel ez előtt láttalak. Hogy vagy? - üdvözölte a férfi is egy "fiús" öleléssel.
-Mr. Coleman! Örülök, hogy látom és köszönöm kérdését, jól vagyok! Nagyon szépen tartják magukat Mrs. Colemannal. Letagadhatnának olyan 8 évet simán - mosolygott a férfi, de úgy őszintén.
-Köszönjük Derek! Igazán kedves vagy. És bár nem nagyon örülök ennek a nagy korkülönbségnek, de vigyázz az unokámra. Értve vagyok? - nézett rá komolyan az öreg. A férfi csak bólintott, mire megjelent az ajtóban Tom, aki időközben bement a házba.
-Gyertek már be! - nézett végig rajtunk boldogan, csillogó szemmel, mire bevonultunk a házba.

Miután a nagyim ránk erőltette, hogy legalább együnk egy kevéske ebédet és ettünk, 3 fiú elvonultak egy másik szobába, így nagyival kettesben tudtam maradni.
Épp a tányérokat törölgettük, amit ebéd után elmostunk és azon agyaltam, hogy hogyan vághatnék bele a monológomba, mikor nagyi megszólalt, ezzel segítve helyzetemen.
-Ha jól sejtem megintcsak nem azért jöttél, hogy meglátogass minket. Szóval mondd, mi szél hozott benneteket?
-A látomásaim folytatódtak és azt vettem észre, hogy Lydia Martin is érdekesen viselkedik, amikor ez történik velem. Általában, ugye neveket láttam, de most valami megváltozott.
Az idős asszony csendben, érdeklődve hallgatta a sztorimat, miközben folytattam:
-Ezúttal Lydiát láttam halottan. A fején egy lék szerűség volt. És Derek ablakán többször láttam ugyan azt a jelet. Néha-néha pedig vonítások hallatszódnak, mintha egy egész falka lenne Beacon Hillsbe - fejeztem be, de nagyim még mindig nem szólalt meg, így zavartan hozzá tettem:
-Nem tudom, lehet, hogy ez csak nekem ilyen fura és van velem valami. De az a szó a nevek után, hogy halál?! Nem tudom. Olyan nyugtalanító. Ráadásul, ha jól sejtem ezek a nevek mind kapcsolódnak egymáshoz és ezek azok a személyek akik titkolóznak. Meg mondjuk az is érdekes, hogy tegnap Derek lakásán volt Dr. Deaton és Mr. Argent - idéztem fel mindent, amit csak tudtam.
-Valóban érdekes, de ez ne rémítsen meg! - nézett rám mosolyogva nagyi.
-Mit csináljak? Azt akarják, hogy segítsek nekik, meg mondjam el, amit láttam, de ha ők se bíznak meg bennem eléggé  és titkolóznak, akkor nem tudok nekik segíteni - szomorodtan el és tanácstalanul, na meg fáradtan rogytam le az egyik székre. -És ez még csak a mindennapi életem. De ott van még a magánéletem is, ami szintén nem normális - panaszkodtam.
-Elmeséled mi történt? - ült le velem szembe a nagymamám, mire belekezdtem. Elmeséltem az elejéről a Derekkel való kapcsolatomat, tekintve, hogy Ő is a magánéletembe tartozik rám. Vagyis a kapcsolatunk. Egészen addig meséltem, amíg ott nem jártam, hogy megérkeztünk ide hozzájuk. Ott megálltam és szomorkás hangulattal hallgattam a nagyim.
-Ó, lányom! Én kicsi kora óta ismerem Dereket, igaz, hogy akkor még másabb volt. Nem volt ennyire zárkózott, hanem nyitott volt az új kapcsolatokra és eszméletlenül tudott szeretni, és tudom, hogy ez a Derek még mindig ott van benne, csak elnyomja, de ha küzdesz érte, akkor biztos vagyok benne, hogy kifogja fejezni. Csak várj türelmesen! - állt fel az asztaltól ott hagyva engem a gondolataimmal együtt.

Nem tudom meddig ülhettem ott, de az bizos, hogy nem pár perc volt. Felpattantam a székről, majd átmentem a nappaliba, ahol Tom, nagyi és nagyapa az ülőgarnin ültek, Derek pedig nekem háttal, keresztbe font karral állt. Az első háromnak mutattam az ujjammal, - mikor észre vettek - hogy ne szóljanak Dereknek, majd a férfi háta mögé osontam és hátulról átöleltem a derekát. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, majd elernyednek. Bele pusziltam nyakába, majd füléhez ágaskodtam és ezt súgtam bele:
-Szeretlek!
A férfi izmai megint azt csinálták, mint az előbb, mire elkezdtem az orrom hegyével simogatni a füle mögötti érzékeny bőrt, mire ismét megfeszültek izmai.
-Te vagy az én napom! És az én napocskámat nagyon-nagyon szeretem - suttogtam, majd lágy csókot hintettem füle mögé, aztán elhúzódtam. -Elmegyünk sétálni? - kérdeztem arcát tanulmányozva, ami látszólag nem mutatott ki semmi féle érzelmet, viszont én láttam rajta, hogy nagyon meglepődött és egy kicsit zavarban van.
Válasz helyett, csak fogta magát és elindult kifelé, mire én utánna siettem.

Már egy ideje a közeli kis erdőben sétáltunk szótlanul, egymás mellett, mikor össze ért a kezünk. Egyből elkezdtük a másikét "keresni", majd mikor "meglett", össze kulcsoltuk ujjainkat és így sétáltunk tovább, csendben. Ez a csönd most nem volt kínos. Hanem épp ellenkezőleg. Nagyon megnyugtató volt, de ez addig tartott, míg meg nem álltam és le nem fagytam. Legalábbis ez látszódhatott kívülről. Egyébként pedig az történt, hogy ismét látomásom volt. Mégpedig Lydiát láttam meg megint egy... Nem tudom hol. Aztán ő eltűnt, majd szépen lassan mindenki megjelent előttem. Végezetül Derek. Amint megláttam halott testét, felüvöltöttem, ezáltal pedig vissza szippantott a való világ. Majdnem össze estem, mikor Derek elkapott és szorosan tartott karjával.
-Mit láttál? Mi történt? - szegezte nekem kérdéseit.
-Azonnal haza kell mennünk...