27.rész

159 16 1
                                    

Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy fogom végül elmondani Tonynak a nézeteimet. Még a rendelőbe menet is ezen gondolkodtam.

Mary nem sokkal utánam érkezett meg. Ahogy belépett azzal a lendülettel dobta le a kabátját egy székre és levegőért kapkodva mutogatott, hogy menjek ki.
-Betty... Hatalmas bernáthegyi... Vemhes... Elakadtak a kiskutyák... A kutya folyamatosan nyüszít... - nyögte kifulladva. Rögtön kiszaladtunk. Egy pár hozta a benga állatot. A férfivel nagy nehezen sikerült feltennünk a kutyát az asztalra.
Sikeresen végrehajtottuk a műtétet és így a kutya mama nyolc kiskutyáknak adott életet. Mondjuk a műtét végére összedőlt az asztal a nagy nyomásról de mindegy... Fő, hogy a kiskutyák jól vannak.
-Huh. Nem mondom, hogy erre most fel voltam készülve... - mondtam a homlokom törölgetve.
-Hát én se. - nevetett fel Mary. - De megoldottuk. Mi mindent megoldunk. - nézett rám.
-Amit tudunk azt persze. - bólintottam. Jól esett, hogy Mary így gondolja, mivel azzal, hogy ő így érzett belém is lelket öntött. - És?... Ma van a nagy nap? - kérdeztem.
-Milyen nap? - kérdezett vissza Mary úgy mint aki nem tudja miről beszélek.
-Hát... Tudod. Ma szakítasz Aldoval?
-Ja, hogy az! Hát igen... Úgy terveztem... - húzta el a száját Mary. Én csak csandben bólintottam.

- Figyi! Még jó, hogy nincs itt Mr. Blake. - nevette el magát hirtelen.
-Mi van? Hogy jutott most eszedbe Mr. Blake? - kérdeztem csodálkozva. Mr. Blake a főnökünk. Vagyis nem kifejezetten a főnökünk inkább... Nem is tudom mi. Övé a rendelő és három havonta ha egyszer eljön megnézni minden rendben van-e. Vagy, hogy egyáltalán élünk-e még. Egy gazdag piperkőc csávó. Szerencsére nem kavar sok vizet.
-Hát csak a leszakadt asztal miatt. Most képzeld el a fejét ha meglátná. - nevetett tovább Mary.
-Biztos nézne egy nagyot. - nevettem fel én is.
-Figyelj, figyelj! Ezt mondaná: mégis mi történt az én csodálatos rendelőmben? - utánozta Mary Mr. Blake-et. Szinte már sírtunk a nevetéstől amikor kopogtak. Még mindig kuncogva nyitottam ajtót. Szinte leesett az állam mikor megláttam ki áll az ajtóban.
-Mr. Blake... Mit keres itt?... Azaz, hogy... Jó napot! - dadogtam össze-vissza. Mary szinte fal fehér lett amikor meghallotta kinek köszöntem.
-Szia Betty. - köszönt vissza. - Na! Mi lesz? Be szeretnék menni. - mondta, azzal arréb tolt és bement az ajtón. Szuper! Minek vagyok én itt? A következő pillanatban ezt hallottam.
-Mégis mi történt az én csodálatos rendelőmben? - kapott Mr. Blake a szívéhez színpadiasan. Úgy látszik meglátta az asztalt. Mary és én kis híján megfulladtunk a visszatartott nevetéstől.
-Nyugodjon meg Mr. Blake. Ez mai eset. Általában nem így néz ki a rendelő. - magyarázkodott rögtön Mary.
-Na de Mary! Ez nem maradhat így. Maga most azonnal velem jön! Veszünk egy új asztalt! - határozta el magát nagyra becsült főnökünk. Mary illedelmesen bólogatott de én láttam rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne most. Lehet szemétség de örülök, hogy nem engem választott. Szegény Mary... - Betty! Maga ha gondolja haza is mehet. Törött asztallal nem sokra megy az ember. - magyarázta meg mindig az asztalt méregetve.
-Rendben. Köszönöm! Viszont látásra Mr. Blake. Szia Mary! - léptem oda hozzá és megöleltem. - Kitartás. - súgtam neki.
-Köszi! Mázlista. - mondta vissza, mire halkan felnevettem.

Pár órával azután, hogy hazaértem kopogtatott valaki.
-Nyitva van! - kiáltottam ki. Nem tudtam ki lehet. Nem vártam most senkit. Gondoltam Mary jött de nem ő volt.
-Hahó! - hallottam a hangot mire azonnal széles mosoly ült ki az arcomra.
-A konyhában vagyok! Gyere. - mondtam miközben megtörölgettem a kezem.
-Szia. - lépett oda hozzám Tony és átkarolva a derekam, magához húzva megcsókolt.
-Szia. Már épp hiányoltalak. - mondtam két csók között.
-Tudom. Engem ki nem hiányzol? - nézett rám Tony nagyképűen.
-Minek köszönhetem a látogatását Mr. Stark? - kérdeztem hivatalosan.
-Egy komoly és egy komolytalan ügyben keresem Dr. Jonson. - ment bele a játékba Tony.
-Oh. Értem. Hallgatom uram. - mondtam. Tony mélyen a szemembe nézett.
-Szerintem üljünk le. - mondta. Bólintottam és elhelyezkedtem a kanapén, Tony ölébe ülve.
-Hallgatlak.
-Nem kertelek, mert az csak fölösleges locsogás... A világnak most szüksége van Vasemberre... Pontosabban a Bosszuállókra. És azt akarom ezzel mondani, hogy el kell mennem egy időre... - mondta, bennem pedig azt hiszem megállt az ütő.
-Mégis mennyi időre? - kérdeztem elcsukló hangon.
-Nem tudom pontosan. Az is lehet hogy pár nap vagy hét. De az is lehet, hogy hónapokra. - mondta. Próbált komoly maradni de láttam rajta, hogy ez neki se tetszik.
-Értem... Végülis legrosszabb esetben is csak pár hónapot kell kibírnunk. - néztem rá szomorúan. - Tony... - néztem a szemébe. - Én várni foglak. - mondtam neki.
-Tudom. - mondta mire a helyzet ellenére elnevettem magam.
-Ígérd meg, hogy élve visszajössz. Mert ha nem én nem tudom mit csinálok... - kezdtem fenyegetően de a végére inkább elsírtam magam.
-Csss. Kicsim. Vigyázok magamra. Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Főleg nem miattam. - mondta és nyomott egy puszit a fejemre. De elég a szomorkodásból. Van egy másik  dolog is. - váltott gyorsan témát.
-Ja tényleg! Mi az? - kérdeztem, bár nem hittem, hogy bármi feldobott volna. Hát tévedtem.
-Shauma. - mondta mire értetlenül meredten rá.
-Hogy mi?
-Shauma. Az egyetlen sampon amivel hajlandó vagyok hajat mosni... - mondta és a zakózsebéből előhúzott egy sampont(?)...

A titokzatos megmentő - [Befejezett] Where stories live. Discover now