A titokzatos megmentő - [Befejezett]

30.rész

Tony másfél hónapja ment el. El sem tudom mondani mennyire hiányzik, bár az egy kicsit segít, hogy hetente egyszer-kétszer felhív. Viszont az sem túl jó, hogy Maryvel teljesen tönkrementek a dolgok. Nem is beszélünk egymással, sőt... Annyira nem, hogy Mary azóta a bizonyos nap óta be se jött dolgozni. Csak írt egy üzit, hogy a vizsgájára készül és, hogy ne lepődjek meg ha nem fog jönni dolgozni. Ahha. A vizsgára fogta, de valójában én tudom, hogy nem csak emiatt nem jött. Nos... Ezt írta több mint egy hónapja.
De itt van velem a cicus akit befogadtam (és aki meglepően sokat eszik) és ő is sokat segít. Jajj, annyira aranyos! Bár a neve még nem tudom mi legyen és még Tonynak se meséltem róla de mindegy. Százszorosan sőt ezerszeresen megbántam már, amiket  Mary fejéhez vágtam de ennek ellenére még nem mertem bocsánatot kérni. Az az igazság, hogy bunkó módon viselkedtem vele, de valljuk be őszintén... Ő sem volt túl kedves. Tehát bármennyire is nehezemre esik még várok egy kicsit.

A töprengésből a telefonom csörögése zökkentett ki. Mosolyogva a fülemhez emeltem a készüléket.
-Halló. - szóltam bele, bár pontosan tudtam ki az.
-Szia. - hallottam Tony ismerős hangját.
-Mi van veletek? - kérdeztem.
-Most van pár szabad percem, amíg Rogers lefoglalja az ellenséget a dumájával. - magyarázta.
-Értem. És ez nem a te feladatod lenne? - kérdeztem. - Csak, mert szerintem a te dumád jobb.
-Tudom. Csak már én is csináltam ezt és... Fogalmazzunk úgy nem jöttem be az ellenfélnek. Szerintem kicsit felidegesítettem, ugyanis azt mondta. Idézem: ha még egyszer meghallja a hangom, letépi rólam a páncélt és egyesével tépi ki a végtagjaim a helyükről.
-Azt nem teheti. Nem engedem! - mondtam elszántan. - Képzelem miket mondhattál, hogy így kiakadt...
-Ismersz. - mondta, és bár nem láttam pontosan tudtam, hogy most elégedetten vigyorog. - Maryvel mi van? - kérdezte.
-Még mindig semmi. - mondtam szomorúan. - Itt van Iron. Nem akarsz köszönni neki? - kérdeztem és még sem várva Tony válaszát, az idő közben mellém ülő kutya felé tartottam a telefont. Tony valószínűleg meghallotta a kutya lihegését mivel ezt mondta.
-Iron! Szia kutyus! Hogy érzed magad? Jó kezekben vagy? - amikor a kutya meghallotta gazdája hangját vakkantott két rövidet és érdeklődve figyelte tovább a telefont, amit elhúztam az orra előtt, vissza a fülemhez.
-Bocs, hogy megzavarom a meghitt társalgást de én is itt vagyok még... - mondtam tettetett felháborodással.
-Betty. Azt hiszem Rogers befejezte a bájcsevejt. Most mennem kell! Majd hívlak! - mondta és hirtelen lerakta a telefont.

Alighogy letette megint megszólalt. Mi ez a csúcsforgalom ma este? Ismeretlen szám volt. Kíváncsian vettem fel.
-Igen? Itt Dr. Jonson beszél. - mondtam hivatalosan.
-Jó estét! Dr. Jonson jöjjön gyorsan a rendelőbe... Thomas a fiam rosszul van.
-Ki beszél? - kérdeztem értetlenül.
-Misis Hidleston vagyok aranyom, de jöjjön már! - mondta az idős hölgy.
-De kérem. Én állatorvos vagyok nem pedig emberorvos. - szabadkoztam.
-De nincs időnk most kórházba menni, és a fiam azt mondta, hozzám ide őt.
-Jól van. Azonnal indulok! - mondtam határozottan. Itt emberről van szó és nem állatról, sietnem kell, de egyedül nem fog menni... Hívom Maryt! Gyorsan megkeresem Mary számát és megcsörgettem. Nem vette fel, hangpostára kapcsolt. - Mary! Kérlek gyere a rendelőbe, nem miattam. Misis Hidleston miatt. Ezúttal lehet, hogy tényleg komoly baj van. - mondtam és már indultam is.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor megérkeztem a rendelőbe és láttam, hogy Mary kocsija már ott áll. Sietve bementem az ajtón. Mary kint ült és látszólag rám várt. Amikor odaértem mellé csak rám nézett és elindultunk. Beléptünk a szobába, Misis Hidleston már ott volt a fiával, aki nem volt más, mint... Azt hittem mindjárt szétszakad az arcom a csodálkozástól, mivel a szemöldököm felszaladt úgy kábé a plafonig, az állam meg majdhogynem a földet verdeste. Azért volt ez az egész, mert Misis Hidleston fia nem volt más, mint Mr. Blake.
Görnyedten ült egy széken és segélykérően nézett ránk. Teljesen más volt, mint hetekkel ezelőtt, olyan védtelen és kiszolgáltatott. Kérdőn néztem Maryre. Abban a pillanatban megszűnt köztünk a vita, csak a betegnek éltünk.
-Mr. Blake... Kérem ha tud feküdjön fel az asztalra! - kérte Mary. Mr. Blake csak némán bólintott és feltápászkodott az asztalra. - Rendben! Te jössz Betty. Bólintottam.
-Misis Hidleston. Szerintem maga most fáradjon ki. - kértem higgadtan.
-Kikísérem! - ajánlotta fel Mary. Na kösz. Engem meg itt hagy szegény Mr. Blake-el. Gyorsan leügyeskedtem főnökünkről az ingét és érdeklődve figyeltem az eseményeket.
-Ha itt megnyomom fáj? - kérdeztem megtapintva egy pontot a hasán. Fájdalmas arccal bólintott, hogy igen. - Mary gyere be! - kiáltottam ki. Mary visszajött, miközben én a fülemet Mr. Blake hasára tettem. Nem nézhettem ki hülyén, á dehogy... - Jó azt hiszem tudom mi a baj. Tapasztaltam már ilyet.
-Igen? Kinél? - kérdezte Mr. Blake.
-Egy lónál. - válaszoltam. - Mary borogatást kérek. Rögtön jött a vizes kendő. - Rendben! Mr. Blake...
-Thomas. Kérem hívjon Thomasnak.
-Ööö. Thomas. Mikor evett utoljára? És mikor ivott? - kérdeztem.
-Tegnap este. Már több mint egy napja nem ettem és nem ittam semmit. Épp vacsoráztunk volna, amikor rám tört ez a szörnyű fájdalom.
-És rágózott? - kérdeztem.
-Egész nap. - mondta értetlenül. - De nem értem ez miért fontos.
-Azért Thomas, mert ez a kulcs. Mivel nem ivott székrekedés alakult ki a hasában és mivel nem is evett és ennek a tetejébe még rágózott is, a gyomorsav elkezdte marni belülről a hasát. Ezt úgy hívják gyomorfekély. Eléggé fájdalmas. Bár gondolom ezt tapasztalta. Igyon sok tejet és figyelje az emésztését is. Mary ad egy székletlazítót, az majd segít egy kicsit. Ezt pedig most vegye be, egy kis fájdalomcsillapító. - magyaráztam és a kezébe nyomtam egy tabletták.
-Rendben! Köszönöm, hogy segítettek. És Mary! Sajnálom, hogy a múltkor annyi helyre elrángattam. De azért jól szórakoztunk nem? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán. Mary bizonytalanul bólogatott párat. Ezek után elköszöntünk és csendben néztük, hogy távolodik a két alak.
-Szerinted tudja, hogy kutyagyógyszert kapott? - kérdezte Mary csendben.
-Nem hiszem. - válaszoltam én is halkan. Egymásra néztünk és egyszerre mindketten felnevettünk. - Bocsánat azokért, amit mondtam... - kezdtem.
-Nem, nem. Én sajnálom! Köszönöm, hogy a barátnőm vagy. - vágott közbe Mary, mire megöleltük egymást.
-Na és? Mi történt ez idő alatt veled? - kérdeztem.
-Nos... Levizsgáztam... És... Szakítottam Aldoval. - mondta. Elkerekedett szemmel néztem rá. - Bocsi, hogy nem szóltam de annyira mérges voltam.
-Semmi baj. Én meg örökbe fogadtam egy macskát. - mondtam nevetve.
Hát igen... Sok minden történt. Úgy érzem sok dolgot kell bepótolnunk...