19.rész

562 40 3
                                    

Zűrzavar

Egy kórházban vagyok. Ugyanabban a kórházban ahol megtudtam, hogy a nevelőszüleim balesetet szenvedtek. Ahol, a fehér köpenyesek a résztvétüket nyilvánították. Ahol, Matt neki esett az egyik orvosnak. Ahol egy világ tört össze bennem. Újra éltem az eseményeket. 
De mégis csak volt egy apró különbség. Az emberek természetfeletti gyorsasággal közlekedtek mellettem. Bárhova pillantottam, bárkihez beszéltem senki nem figyelt rám, mintha ott sem lettem volna. Fájdalmas kiáltás töltötte be a légteret. Az én hangom volt. Sírva estem össze a padlón Nicholas karjaiban. A szüleink nincsenek többé. 

- Avery! - hallottam meg egy határozott ismerős férfi hangot. A szemem kipattant és zihálni kezdtem. Alig kaptam levegőt. Matt felettem támaszkodott és aggódóan pásztázta az arcom minden szegletét. Több idő kellett mire észhez térjek, hogy hol vagyok. Rémálmom volt, és Matt felettem támaszkodik pár centiméteres közelséggel az ágyamba. Miután az adrenalin szintem visszaállt volna a normális tartományba, az agyam csak most fogta fel azt, hogy Matt a szobámban van. A smaragd zöld szemű túl közel van. Vészesen közel. Átlépte a magánszférámat. - Basszus Avery, el ne merj ájulni! - éreztem meg az érintését, ahogy megráz a vállaimnál fogva. A szemem már lecsukódott volna, de a kényszeres rázkódás visszahozott a valóságba. 

- Nincs baj. Rémálmod volt. - támaszkodott továbbra is felettem. 

- Mit keresel a szobámba? - tettem fel a lehető legabszurdabb kérdést, de még mindig hevesen dobogott a szívem. 

- Hallottam, hogy kiabáltál. - sütötte le tekintetét egy pillanatra, majd ismét gyönyörű zöld íriszeit belevéste a tekintetembe. Nem tudtam megmozdulni. És nem azért mert annyira lebénultam az álomtól, hanem mert Matt teljesen sarokba szorított. Az egész testem a lába között volt, ahogy térdelt az ágyamon. Még ha akartam volna menekülni, akkor sem tudtam volna. De a legnagyobb baj az volt, hogy én nem akartam menekülni ettől a közelségtől. 

- Már jól vagyok. - nyögtem ki, és vártam türelmesen hogy feltápászkodjon és leszálljon rólam. 

- Nekem nem úgy tűnik. - jelent meg egy pimasz mosoly az arcán. 

- Csak nem elég, hogy életem legrosszabb napját éltem át újra, de te is megjelentél a semmiből. Rajtam. - nyeltem nagyot. 

- És ez olyan rossz? - célzott a közelségre. 

- Mit vársz erre mit válaszoljak? - pislogtam nagyokat és próbáltam elfojtani a pillangókat a gyomromba. 

- Egy nem-el megelégednék. - villantott fel egy csábos mosolyt.

- Ha azt mondom nem olyan rossz, akkor leszállsz rólam? - hebegtem össze-vissza.

- Azt majd még meglátom. - válaszolt. 

- Ez nem vicces. - hadartam el. 

- Úgy nézek ki mint aki viccel? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. 

- Inkább úgy, mint aki élvezi a helyzetet. - válaszoltam megrökönyödve. 

- Mert élvezem is. - villantotta fel újra pimasz mosolyát. 

- Én nem biztos. - próbáltam határozottan mondani, de olyan kislányosan sikerült, hogy inkább elkaptam a tekintetem az arcáról. Úgy éreztem magam mint egy zsákmány. És ő az, aki ebben a pillantban felfalhatna ha akarna. 

Bad Boy - Miért pont te lettél a bátyám?Where stories live. Discover now