Bad Boy - Miért pont te lettél a bátyám?

1.rész

Próba

Mostanában

Néma csend volt az ebédlőben. Mióta anyáék nincsenek velünk azóta csak csendben eszünk. Már ha együtt. Az is egyre ritkább. Általában a 10 éves öcsénk Jonathan szokta megtörni a csendet. Mindig mesél hogy, hogy érezte magát az iskolában. Mikor rá nézek ilyenkor fojtogatnak az érzéseim. Mindenki tudja, hogy ő szenvedett a legtöbbet. A nevelőszüleim temetése óta már eltelt 1 év, de még midig úgy érzem, mintha csak tegnap történt volna. Valójában ilyen tragikus eseményt nem is lehet megemészteni soha. Nicholassal még megpróbáltuk a szüleink dolgait, fényképeit dobozokba belepakolni, de annyira keservesen fájt, amikor hozzáértem Miranda kedvenc könyvéhez vagy Roger kedvenc kabátjához. A végén feladtuk a pakolást, és mindent úgy hagytunk érintetlenül. A csukott ajtót azóta senki nem nyitotta ki, Jonathan kivételével. Az öcsém annyira hiányolta őket, hogy volt egy nap amikor sehol sem találtuk. Nicholas már épp a rendőrséget hívta volna, de ekkor megláttam, hogy a szüleink ajtaja résnyire nyitva volt. Amikor beléptem a kicsi Johnathan feküdt a franciaágyukon mély álomba szenderülve.
Matt viselte a legrosszabbul a maga sajátos módján természesen. Még bunkóbb, és indulatosabban viselkedett mindenkivel. A gyász második fázisa: a düh.
Ami engem illet, nagyon szerettem őket. Ők voltak álmaim nevelőszülei. Öt évesen fogadtak örökbe az ideiglenes nevelőszülőktől. Már akkor is tudtam, hogy nem ők a biológiai szüleim. Később már a kinézetem is megerősítette ezt a tényt. Úgyanis a biológia anyám amerikai, az apám vietnámi. Az ázsiai vérvonal megmutatkozott a küsőmön és lehet, hogy ez sokat tett hozzá ahhoz, hogy az emberek mindig megbámultak minket ha közös családi programokra jártunk. De nem hiányoltam a biológiai szüleimet, és az okát sem tudom miért mondtak le rólam. Továbbá, abban is biztos voltam, hogy nem fogom őket megkeresni. Az én szüleim Roger és Miranda volt. A Lewis családhoz tartozom.

A mai vacsora egészen más volt a többihez képest. Nicholas hozott fel témát, aki sosem szokott. Egy pillanatra egy kósza gondolat is átfutott rajtam, hogy talán lázas. Mostanában mindig magába volt mélyedve. Habár a szüleink halála előtt is csendes és felelősségteljes típus volt, de ez a tulajdonsága csak jobban felerősődött. Ő vette át apa üzletét amit sosem akart, és még családfenntartó is lett. Szarkasztikusan szólva egy arany életet kapott. Így, megértettem mindig amikor nem akart beszélni velünk, sőt, ennek tudatában mégcsak zavarni sem mertem mikor apa dolgozószobájában volt.

- Holnap este lesz a fellépésed Avery, ugye? - pillantott rám Nicholas megfontoltan és komolyan, miközben egy szalvétába megtörölte ajkait.

- Igen. - bólintottam.

- Majd elmegyek. - válaszolt röviden, és belekortyolt a jeges üdítőbe.

Hazugság. 50x ígérte meg, hogy eljön, és sosem volt ott. Mindig volt valami alibi. Hol üzlet, hol magánügy. Mindig volt valami.
Kiskorom óta társastáncoltam így, a szüleim minden fellépésemen ott voltak, még apa is aki néha ki szaladt telefonálni. De ott volt.
Őszintén szólva megszoktam már, hogy mindenki családja ott volt csak az enyém nincs. Nicholasnak ott volt az üzlet, amit tényleg megértettem, hiszen hatalmas súly nyomta a vállát. De annyira szerettem volna, hacsak egyszer eljött volna. Matt nem fogalkozik velem természetesen. Neki jobb dolga is akad, minthogy a fogadott húgát pátyolgassa. Hogy mik ezek a jobb dolgok? Új tetoválások készíttetése, illetve, a főbb tevékenységei közé sorolható, hogy minden héten különböző lányok fejét csavarja el.

- Na igen.. ha ott leszel... - válaszoltam keserű mosollyal.

- Hagyd már rá ezt a hisztit. Baromi idegesítő. - vágott bele a szavamba Matt. Mérgesen rápillantottam, aki így visszadobta a kést és villát a tányérjára, mintha moslékot evett volna, majd egy határozott mozdulattal felállt a székről.