A szerelem árnyalatai

Valószínűleg soha

Draco szemszöge:

- Mint mondtam, szívesen! - jelentette ki az ismeretlen boszorkány szinte csillingelő, mégis kissé gúnyos hangon.

Majd amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan eltűnt a sikátorból.

Én pedig köpni nyelni nem tudtam a döbbenettől, miközben utána bámultam.

Nem elég, hogy az ismeretlen lány kérés nélkül megmentett három nála minden bizonnyal sokkal idősebb mágustól, láthatóan minden nagyobb erőfeszítés nélkül. De még meg is gyógyította a felületi sérüléseimet amiket okoztak nekem.

Ezzel egyszerre nyűgözött le, és dühített fel.

Hiszen egy Malfoy nem kér, és nem is fogad el segítséget!
Na nem mintha olyan sokan szeretnének maguktól segíteni nekünk azok után amiket elkövettünk...

- Tűzről pattant egy kislány! - jegyezte meg anyám mögöttem kuncogva.

Szavaival és a jókedvű kuncogásával, amit már kitudja mióta nem halottam, pedig vissza rángatott a valóságba a gondolataim közül.

- Pimasz kis sárvérű! - motyogtam az orrom alatt, miközben a szemeimet forgattam, majd hátra fordultam anyámhoz.

- Honnan veszed, hogy mugliszületésű?
- kérdezte anyám kíváncsian.

Mióta vége lett a háborúnak igazából már egyikőnket sem igazán izgatta a mágusok vértisztasága. (Előtte is csak a családunk évszázadokon keresztül fenntartott elvei miatt.) Így a sértés igazából csak a megszokás és az indulat miatt csúszott ki a számon. De ezt anyámnak felesleges lett volna magyarázni, mert pontosan tisztában volt vele.

- Nem láttad, hogy volt felöltözve?
- kérdeztem anyámtól fintorogva. - Egy aranyvérű boszorkány se öltözik így! Sőt talán még a félvérek se! - válaszoltam meg a saját kérdésemet.

- Mindegy. - csóválta meg a fejét anyám lemondóan a szavaimra. - Biztos vagy benne, hogy nem ismerted? - kérdezte, miközben a lány távozásipontja felé nézett elgondolkozva.

- Mondtam, hogy fogalmam sincs ki ő!
- feleltem morogva, miközben újra a felsőtestemet kezdtem vizsgálni a kezemmel, hogy jól éreztem e amit éreztem.

És bizony elsőre is jól éreztem. A vágás és égésnyomok teljesen eltűntek rólam. Mégcsak rózsaszín heg sem maradt utánuk ami viszketett volna.

Bárki is volt ez a lány nagyon tehetséges gyógyító...

- Pedig korodbelinek tűnt és tudta a neved!
- elmélkedett tovább anyám. - Nem lehet, hogy Roxfortos?

- Kizárt! - feleltem gondolkodás nélkül.
- Hat év alatt biztos észre vettem volna őt! Biztos az újságokból tudja a nevem...

Anyám szélesen elmosolyodott, miközben újra felém fordult a sikátor bejárata felől.
Bár örültem a mosolyának, amit már évek óta olyan ritkán láthattam. Annak nem örültem amit a mosolya és a tekintete most sugallni próbált.

- Ne nézz így rám anya!

- Most miért? - mosolyodott el mégjobban.
- Tagadhatatlanul csinos lány volt!

- Nem amiatt vettem volna biztosan észre az iskolában, hanem a nagyszája és a modora miatt! - csattantam rá talán kissé védekezőbb hangnemben, mint szerettem volna.

Pedig anyámnak igaza volt.
És amiatt, hogy így rá ripakodtam ezt ő is pontosan tudta.

A titkozatos kis boszorka kifejezetten csinos volt. Lehetetlen lett volna nem észre venni, mikor úgy volt felöltözve, mint egy mugli örömlány.
A teste formás, az arca bájos, a bőre napbarnított és a szeme...
Csokoládébarna, ami egy átlagos szemszínnek mondható, mégsem volt átlagos.
A pillanatása kedvességet, melegséget, bátorságot és nem utolsó sorban boldogságot sugárzott.
Olyan boldogságot amilyet az én tekintetem évek óta, vagy talán soha nem sugárzott magából.