A szerelem árnyalatai

Láthatatlan sebek

(Rövid fejezet!)

Draco szemszöge:

- Merlinre milyen bosszantóan makacs egy nőszemély vagy! - mordultam fel a csukott WC - fülkében, majd elforgattam a zárat.

Hatalmasat sóhajtottam, majd résnyire nyitottam az ajtót és kidugtam a résen a fejem.

Egyből szembe találtam magam a hatalmas csokoládé barna szempárral. Mady arcán épp egy győzedelmes mosoly terült szét.

Nyilván azért, mert sikerült rá vennie, hogy kinyissam az ajtót...

De egyből el is tűnt a mosolya, ahogy végig nézett az arcomon.

Na igen!
Van egy elég nagy hátránya a világos szemeimnek és a sápadt bőrömnek...
Elég ha pár percet sírok és úgy nézek ki, mint aki órákig zokogott.
Ezt mindig is utáltam!
Annak ellenére is, hogy anyámon és Hisztis Mirtilen kívül szerencsére még nem látott így senki.

Ez volt az egyik oka, hogy azt szerettem volna, hogy Madison elmenjen.
Nem akartam látni a szánalmat a szemében...
De ismertem már annyira, hogyha azt mondja nem fog elmenni ameddig nem lát...
Akkor bizony nem fog elmenni!
Tudtam, hogy nem viccel és előbb - utóbb rám törte volna az ajtót valamilyen varázslattal.

- Mostmár láttál! - mondtam neki kimérten.
- El mennél végre? - kérdeztem morogva, miközben vártam, hogy az arcára, ami egyenlőre mégcsak döbbent volt, kiüljön a szánalom.

- Dehogy megyek! - felelte felháborodva, majd hirtelen elkapta a külső kilincset és meglepő erővel szélesre tárta az ajtót.

Pedig esküszöm, hogy erősen tartottam belülről!

- Merlinre, hogy lehet benned ekkora erő?
- kérdeztem gondolkozás nélkül, mire Mady halványan újra elmosolyodott.

- Az erőkifejtés csupán akarat kérdése!
- jelentette ki egy vállrándítással, majd végig futatta rajtam a tekintetét, mire én gyorsan a hátam mögé rejtettem mindkét karomat.
- Mutasd a kezeidet! - parancsolt rám ellent mondást nem tűrő hangon.

Még mindig egyáltalán nem tűnt úgy, hogy sajnálna.

Pedig biztos voltam benne, hogy tudja, hogy sírtam...
Már megsem kéne lepődnöm rajta, hogy sosem úgy viselkedik, ahogy arra én számítok. Mégis mindig meglep...

- Nem! - ráztam meg a fejemet dacosan.
- Mondtam, hogy megtudom gyógyítani magam! Nem kell a segítséged!

- Nem érdekel, hogy mit akarsz! - fintorodott el, majd legnagyobb meglepetésemre rám szegezte a pálcáját. - Vagy megmutatod a sérülésedet magadtól, vagy megkötözlek és úgy nézem meg! - jelentette ki határozottan.

- Mi? - kérdeztem döbbenten. - Nem kötözhetsz meg! - jelentettem ki felháborodottan.

- Dehogynem! És hátra tett kézzel esélyed sincs megakadályozni, hogy megtegyem!

~Bassza meg igaza van! ~

- Kinek kellenek ellenségek, ha olyan barátja van mint te... - motyogtam durcásan, majd előre raktam a jobb kezem, amivel betörtem a tükröt.

Az öklöm tele volt apró, de mély vágásokkal, amikből lassan szivárgott a vér.

Mady habozás nélkül közelebb lépett hozzám, a szabad kezével óvatosan megmarkolta a csuklómat és egy nonverbális varázslattal összeforrasztotta a sebeket.