Smart ass H.S. /Hun./ Bef.

Epilógus

Jó olvasást!

A tűsarkú cipőm sarkai hangosan koppantak minden egyes alkalommal mikor léptem a sípolóan néma folyosón ezzel megtörve a csendet. A kintről beszűrődő néhai madár csicsergések kellemes nótát varázsoltak,az áramvonalas kis termetükkel könnyedén szálldogáltak ágról ágra és élvezték a független szabadságukat. Nagyon sóhajtva fújtam ki a tüdőmben benntartott levegőt miközben végig simítottam a szürke színű kosztüm ruhám mentén majd nyitottam be a nagy ajtón ahol a felfelé ívelő papír tömeg várt rám szokás szerint.

-Jó reggelt Mrs.Taylor! Itt a kávéja,két cukorral ahogyan szokta.-Jött utánam az asszisztensem a megszokott kedves kis mosollyal az arcán mire én is viszonoztam a gesztusát és fogadtam el a felém nyújtott gőzölgő koffeint aminek az illatára egyből reagáltak az ízlelőbimbóim.

-Jobbat! Köszönöm Joe,nem tudom mi lenne velem nélküled!-Biccentettem a fejemmel szórakozottan miközben az orromra akasztottam a szemüvegemet és láttam volna bele a tömeges papír munkámba ha nem szakított volna meg egy kínos torokköszörülés mire újra rá vezettem a nálamnál jóval fiatalabb fiúra a tekintetem aki feszengve lépkedett egyik lábáról a másikra.

-Mi baj? Hallgatlak,mond nyugodtan.-Kortyoltam bele a reggeli italomba és várakoztam türelmesen át dobva az egyik lábamat a másikra mialatt a kényelmes székembe hátra dobtam magam várva milyen információt tartogat számomra.

-Az öccséről van szó... Azt üzente,hogy ma nem fog haza menni,a barátnőjénél tölti az éjjelt.

-Hm,beteljesedett amitől féltem... Mindegy,ez érthető... Már nem az a nyolc éves kisgyerek mint volt akkoriban bármennyire is szeretném,sokkal inkább a duplája.-Masszíroztam gondterhelten a halántékomat vissza gondolva az elmúlt évekre amik csak úgy szempillantás alatt eltűntek,nem hagytak maguk után semmilyen jót se rosszat,mintha semmi sem történt volna,csak egy érdekes tévhitnek tűnik az egész. Egészen nyolc esztendő óta nem láttam senkit akik egykor a mindennapjaimat jelentették,megszűntünk egymásnak,mintha az életben egyszer sem láttuk volna a másikat,félre dobtunk mindent ami egykor össze kötött minket. Ki lettünk törölve egymás életéből,mintha csak egy pillanatnyi álom lett volna az egész amiből reggel felkelünk és többé arról nem tudunk semmit,idővel lassacskán feloszlanak az emlékek amiket egykoriban csodás életidőszaknak tituláltunk. Az egykori vad érzések elhalványulnak,tompán előtör ha vissza gondolok a sok jóra amit kaptam a számomra kedves emberektől akik velem együtt felnőttek annyi különbséggel,hogy nem együtt mint terveztük azt. Mindenki az általa megálmodott felszínes világát élheti kedve szerint,úgy teszünk mintha nem lennénk roncsok,csak ezért,hogy megfeleljünk a társadalom által előírt vak követelménynek,még ha totálisan az ellenkezőjét cselekednénk szívünk szerint. Közel a harminchoz jelentősen megkomolyodunk az egykori tízes éveink végéhez viszonyítva,amikor minden olyan könnyűnek tűnt,mindenre képesek voltunk ha igazán akartuk legyen szó bármiről. Akkor nem létezett,nem láttuk az egyébként tényező akadályokat amik most megállítanak minket. Az eltelt idő alatt meg kellett alapítanunk a saját életünket,karrierünket,hogy egy nap a gyermekeinket képesek legyünk felnevelni,megadjuk mindazt szülőként amire vágynak, amit mi nem kaphattunk meg. A múlt elől egy bizonyos pontig el lehet menekülni,ez tény és való. Meg lehet próbálni elfelejteni mindent,de amikor egymagadba vagy és felfogod a végső döntést amit meghoztál mindhiába fáj,már nem fordulhatsz vissza és nem tekerheted az időt,az éveket kedved szerint. Minden apróbb döntésnek meg van a súlya,valahogyan mindig vissza fog vágni a sors,csak azért is.

-Hölgyem,ma lesz egy fontos tárgyalása és két peres megbeszélése a délután során.-Szakított ki az elkalandozott gondolatimból az állandóan józanabbik társam,Joe aki mindig emlékeztet az aznapi fontos teendőimre amiket törtetően véghez kell vinnem,még ha ez képtelenségnek tűnik addig míg sikeresen meg nem csináltam.

-Rendben,köszönöm. Észben fogom tartani.-Tápászkodtam fel elgondolkozottan és sétáltam az üres mellkasom előtt össze kulcsolt kezekkel a hatalmas ablakhoz ami tisztán megmutatta nekem a régies építésű London utcáit aminek a látványa mindig magával ragad. Az eső mint általában most is csepegett,lassan folyt le az ablak üvege mentén úgy mint egy ártatlan könnycsepp az arcon. A zord utcára le pillantva láttam meg egy túlságosan ismerős személyt amitől a levegő vételem többé nem volt normális,sokkal inkább erősen zilálttá változott döbbenetemben

-Harreh...- A szívem a torkomba ugrott egyetlen pillanat töredék másodperc leforgása alatt,teljesen sokkoltan szuggeráltam a magas testet megkapaszkodva a legközelebbi tárgyba ami nem más volt mint a forró radiátor ami mindhiába égette a tenyeremet,nem érdekelt. Ez nem lehet igaz,ez csak egy álom,ő biztosan nem lehet Ő. Az én Harry-m nem lehet itt,ezt képtelen vagyok... Kábultan néztem ahogyan magabiztosan meg áll az út szélén,leállítja a motorját egyszerű mozdulattal majd le emeli magáról a fekete bukó sisakját,így fokozatosan feltárult előttem a bizonyos pimasz mosolya,kezelhetetlen kócos,göndör haja és a rikítóan zöld szemei amikkel szinte rögtön átívelte a köztünk tátongó távolságot. Nem tudtam mit éreztem abban a pillanatban,az egész túl sok volt,mindent a háttérbe szorító,szinte hihetetlen. Mindig vágyakoztam a viszont látására,még sem voltam készen erre...

-Oh,te szentséges...-A lelkem mélyéig mélyesztette azokat a bizonyos szemeket,át törte újból a falakat amiket nehezen építettem magam körül kemény évek árán. Az összes eddig elnyomott érzelmem most egyszerre tőrt elő,a gyönyörű emlékek szüntelenül villantak be amitől félő volt,hogy a lábaim feladják a szolgálalatot és esek össze. Nem bírtam az ezzel járó hatalmas terhet ami mázsástól borult a vállaimra,egyszerűen nem tudtam elhinni,hogy ez valójában megtörténik. Nem bírtam elhinni,hogy Harry Styles engem néz,úgy igazából,a való életben. A szemeimet hitetlenkedve dörzsöltem meg mind két öklömmel mire elvettem onnan azokat Ő többé nem állt a motorja mellett. A csalódottság át vette az irányítást felettem,nekem látnom kell Őt,nem képzelődhettem,nem és nem! Azonnal tártam ki az ablakot amiből ömlött befelé a hideg levegő,de nem érdekelt. Láttam Őt,ezúttal nem csak egy szimulálás volt,mindenét láttam! Az ajkai erőteljes színét,a hatalmas kezeit,mindenét! Teljesen kihajolva az ablak kereten pásztáztam a kihalt utcát,de Ő már nem volt ott legnagyobb bánatomra amitől mintha az agyamban lévő idegszálakat tépkedték volna ki egyenként. Az őrület szélén álltam,nem képzelődhettem,tényleg az előbb még ott állt a motorja mellett és engem nézett pontosan úgy mint hosszú évekkel ezelőtt tette amikor rám várakozott. Mindhiába kerestem a tekintetemmel nem találtam őt sehol sem. A testem szinte kővé merevedett amikor meghallottam a hátam mögül a fájdalmasan ismerős,rekedtes,csodálatosan mélyebb hangját ami kellemesen harangozott az immáron megfagyott levegőben. Egy pillanatra le kellett csuknom a szemhéjaimat,hogy meg bizonyosodjak arról,hogy Ő valódi. Nagyon lassan mertem felé fordítani a fejemet így csak fokozatosan tárult elém a férfias látványa amit szinte felfaltam a tekintetemmel. Éreztem ahogyan a szám szétnyílik döbbenetemben,a lábaim a földbe gyökereztek. Hát még ha lennének arra szavak mi zajlott le bennem abban a minutumban. Egyszerre sírtam,nevettem,kiabáltam volna,de ehelyett nem tettem semmit csak néztem Őt teljesen mozdulatlanul. Göndör haja laza kontyba feje tetején,az éltes még is gyönyörű arcáról egyszerűen képtelen voltam levenni a szemeimet amin megmagyarázhatatlan arckifejezés uralkodott. El sem hittem,hogy ez nem csak egy fájdalmas álom,hanem valóságszerűen lépked nagyon lassan felém a tipikus féloldalas mosollyával az arcán amitől az így is hevesen vágtázó szívem mintha kiakadt volna a sokktól.

-Baba,megígértem,mindig megfoglak találni. És most már megvagy. Örökre nálam maradsz innentől kezdve.