Mr. Tomlinson's little daughter /Befejezett/

8.fejezet

Sziasztok!
Itt is az új rész! 😍 Bocsánat, hogy ennyit várattalak Titeket vele, de remélem megérte. 😉😊
Köszönöm szépen a kommenteket és szavazásokat, nagyon jól esnek!❤️💞😘
Kellemes olvasást!
❤️💞😘
xxxEsztyTomlinson

Katherine Cox

Mr. Tomlinson mögülem előre lépve az íróasztalához sétált, és helyet foglalt mögötte a forgós székében. Ma is a szokásos stílusába öltözött fel, fekete farmernadrág, mintás, kék felső, és egy zakó. A laza, de azért ő a főnök kombináció. Egész testemben remegtem,féltem, hogy mi fog történni. Épp hogy két hete kaptam meg az állást, nem veszíthetem el egyből.

-Katherine!-szólított teljes nevemen, ami sose jelent jót. Tudjátok a szülők szokták ezt amikor mérgesek rád. Én utálom ha a teljes nevem szólítanak. Már a nyelvemen volt, hogy kijavítsam, de még időben megfékeztem magam. Már csak az hiányozna, hogy tovább rontsam a helyzetem. -Tudom, hogy csak a legjobbat akarja Elizabeth-nek, de én vagyok az apja, így a tanulmányaival is én foglalkozok.-kérte ki magának, hozzáteszem eléggé nagyképűen.

Nekem itt telt be a pohár. Egy igazi apa tényleg úgy viselkedne, ahogy kéne. Elhiszem, hogy van elég pénze a magántaníttatáshoz, de számára nem az a legfontosabb, hogy a lánya boldog legyen? Persze ebbe a két hétben rájöhettem volna, hogy annyira nem. Abba bele se gondol, hogy ha ezt így folytatja tovább, attól Lizzy akár depressziós is lehet, és annak nagyon sok következménye lehet. A mai világban már annyiszor hallok én is, sőt tanulmányaim során is sokszor hallottam, hogy a mai depressziós gyerekek a vagdosást találják a legjobb módszernek arra, hogy elfojtsák belső érzéseiket. Mi lesz, ha Lizzy is erre az útra lép?

A bátorság adrenalinja úgy öntött el, mint még soha. Még akkor se éreztem így, amikor a bátyámmal vitatkoztam, vagy a szüleimmel szálltam szembe, azért, hogy igenis ezt a szakmát szeretném. Az asztalához sétáltam, és arra támaszkodva néztem vele farkasszemet.

-Ha az apja, akkor viselkedjen is vele úgy, mint egy apa!-nem kiabáltam. Sose tudtam senkire se felemelni a hangom. Kisebb és kamaszkoromba is, sose voltam képes veszekedni, inkább könnyek formájában jött ki belőlem a harag, szomorúság olykor a boldogság is. Aztán belekerültem egy olyan párkapcsolatba, ahol ki kellett magamért állnom. Mr. Tomlinson is felállt a székéből és felvette ő is ezt a pózt.

-Ki maga, hogy megmondja, hogyan viselkedjek a lányommal?-von kérdőre.

-Csak a bébiszitter.-motyogom, mivel el kell ismernem, hogy az én szavam valóban nem ér sokat az övé ellen. Elrugaszkodok az asztaltól és fel alá sétálgatva, kezeimmel hadonászva kezdek bele.-Tudom, hogy nem helyes, de én annyira megszeretem Lizzy-t ilyen kevés idő alatt is. Ő egy aranyos, okos kislány, aki szó szerint éhezik a szeretetre. De maga semmibe veszi, és ahelyett, hogy megadná neki a legjobbat, mert megtehetné inkább magántanárhoz járatja. Már most elveszi a gyerekkorát, ami arról szól, hogy vele egykorúakkal van körülvéve és játszik. Ő nem Aranyhaj, hogy bezárja egy toronyba, és ne lássa a világot.-a szavak csak úgy dőlnek belőlem összefüggéstelenül.- Kérem, csak ezt az egyet engedje meg, hogy elvigyem iskolába!-könyörgök.

Mr. Tomlinson csak leesett állal bámul rám, és szemeiben a haragot a döbbenet váltja fel. Lehet nem volt még ilyen merész dadus, aki a sarkára állt volna? Mindegyikük csak Mr. Tomlinson szabályait követte?
Kiegyenesedik és öltözékét megigazítva ül le a kényelmes, fekete székbe. Beletúr tökéletesen beállított hajába, ezzel a mozdulattal tönkretéve az egészet, de az igazat megmondva még ez is jól áll neki.

-Nos Katy örülök, hogy ezeket a gondolatokat megosztotta velem.-kezdet bele tárgyilagosan a válaszába. -De még gondolkodnom kell, szóval legyen kedves, addig vigye el az orvoshoz Elizabeth-et.

Azt hittem helyben felrobbanok. Én itt kivertem szó szerint a hisztit, ő meg csak ilyen lazán közli, hogy még gondolkodik rajta. Ahogy kiismertem az utóbbi időben biztos vagyok benne, hogy nemleges választ fogok kapni. Dühösen csörtettek ki az irodából kicsit hangosabban becsapva az ajtót magam után, mint azt illene.

Louis Tomlinson

Miután Katy kiviharzik a helyiségből csípőjét riszálva, az arcomról eltűnik az a nyugodtság és kifejezéstelen arc, amit álcaként öntöttem magamra. Az idegesség, nyugtalanság és egy cseppnyi boldogság veszi át a helyét. A telefonom után kutatva forgatom fel a papírhalmazokat. Végül csak a céges telefonom találom meg, amin inkább a céggel kapcsolatos dolgokat intézem, de most ez is megteszi. A névjegyzékek közt keresgélek Harry neve és telefonszáma után. Szükségem van rá, hogy elmondjam neki a történteket és jó tanácsokkal lásson el, ahogy azt mindig is teszi. A hívás ikonra kattintva várom, hogy kicsengjen és felvegye. Nem kell sokat várnom szerencsére.

-Itt Harry.-szól bele mély, dörmögős hangján, amitől a lányok bugyija nedves lesz. Főleg ha énekel. Nem énekes, és nem is szeretne már az lenni, de azért csajozásnál rendesen felvág vele.

-Itt Louis.-válaszolok ugyanúgy.-Segítségedre van szükségem.-hadarom gyorsan.

-Szerencséd van pont ráérek, szóval lökjed mi van.-oh, el is felejtettem, hogy Hazz olykor nagyon 'elfoglalt' tud lenni.

-Az előbb Katy a fejemhez vágta, hogy nem vagyok jó apa, amiért Lizzy-t nem hagyom iskolába járatni. Szerinted ez igaz?-kérdezem kétségbeesetten.

Hosszas csend állt be. Tudom, hogy Harry nem az a fajta aki hazudna, csak hogy jobban érezem magam, így meg se lepődtem a válaszán, amit mélyen már én is tudtam.

-Bocsi haver, de a dögös bébiszitterednek igaza van. Egy kisgyereknek a saját társai közt a helye.

-Tudod jól, hogy milyen félelmeim vannak ezzel kapcsolatban.-dobom be az aduászom. Harry-nek meséltem már az aggályaimról. Mi van, ha Lizzy szomorú lesz, mert rájön, hogy míg a barátainak van anyukájuk neki nincs? Ha legjobb barátom mégis megért akkor talán én is kevesebb bűntudattal mondok nemet Katy-nek.

-Louis.-sóhajt bele a telefonba.-A kislányod értelmes, veled ellentétben, így tudja, hogy az ő anyukája már nincs vele. Ezt az egészet csak te aggódód túl, mert te nem vagy képes tovább lépni Alice-n.-mondta ki az igazságot.

Egy éve történt a baleset. Olyan hirtelen távozott el, hogy erre nem lehetett felkészülni. Alice párszor felhozta ezt a témát, hogy ha esetleg valami történne vele - mintha előre tudta volna - , akkor én keresek magamnak egy olyan nőt, aki megérdemli a szeretettem. Én csak nevettem ezen az abszurd dolgon, és mindig megnyugtattam, hogy nekem ő az igazi, és sose tudja őt senki se pótolni. Aztán mégis eljött ez, és én ahogy akkoriban is mondtam nem tudok rajta tovább lépni. De lehet csak azért nem, mert még nem volt egy olyan személy se akire érdemes lenne az időmet pazarolni. Alice-el a közös baráti társaságunk hozott össze egy vakrandis kísérlettel. Ez annyira jól sült el, hogy egy évre rá házasság, két év múlva pedig gyerek. De most itt van Katy...aki annyira emlékeztet Alice-re. Mindketten ugyanolyan önfejűek, és szeretik Lizzy-t. És olyan gyönyörű! És azok a csókolni való ajkak. De nem szabad rá gondolnom! Ő a lányom bébiszitterre.

-Haver, ugye nem aludtál be?-ránt vissza a valóságba Harry hangja, amit hangos kacagás kísér.

-Bocs, itt vagyok.-szabadkozok, és egy tollat felvéve az asztalról, idegesen játszadozni kezdek vele.-Harry.-szólítom meg kicsit félénken, ami rám nem nagyon jellemző.

-Hm?

-Amikor Katy-vel beszélgetsz akkor szokott rólam beszélni?-kíváncsiskodom, remélem nem olyan feltűnően.

-Ne aggódj, Katy nem szerelmes beléd, szóval nem kell kirúgnod.-nevet hangosabban, mint az előbb. -Ellenben szerintem hozzám vonzódik.-nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam milyen önelégült fejet vág éppen.