Mr. Tomlinson's little daughter /Befejezett/

32. fejezet

Sziasztok!
Itt is az új rész! Remélem tetszeni fog Nektek, mégha Harry-ről is fog szólni. De valahogy az ő történetét is le kell zárni. Ezen kívül már csak egy epilógus várható jövő hétvégén.
Kellemes olvasást!
xxxEsztyTomlinson

Harry Styles

Január. Tél közepe. Tökéletes idő a síelésre. Ezért is utaztam el Franciaországba, hogy egy síparadicsomba élvezem az elkövetkezendő két hetet. Az utóbbi időben, pontosabban azután, hogy Louis-val összevesztünk, majd fokozatosan helyre tettük a kapcsolatunkat, eléggé belemerültem a munkába. Akárhányszor kaptam egy felkérést elvállaltam. Csak a munkámnak éltem ezekben a hónapokban, olykor meglátogattam Katy-t és Lou-t, de párkapcsolatom se volt, illetve egyéjszakás kalandok is kilőve. Valahogy az, hogy elmondtam mindent Louis-nak és új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat, engem is megváltoztatott. Sikerült elengednem Alice-t, ahogy neki is, és persze megmagyaráztam, hogy Katy-t csak barátilag szeretem a mai napig. De amikor először megismertem már tudtam, hogy ő is Louis-é lesz. Hozzám valaki mást rendelt a Sors, csak még meg kell találnom...

Az appartman, ahol megszálltam pont jó. Egyszerű. A szobába is egy kényelmes franciaágy, egy plazma tévé, és egy kisebb szekrény kapott helyet. Sőt még a fürdő is hozzátartozót.
Egyedül jöttem, nem akartam hogy valaki velem tartson. Végre köthetek új ismeretségeket, és talán a szerelem is rám talál...mégha erre a két hétre is.

A megérkezésem utáni két napban többnyire a helyet és a környéket fedeztem fel meg síeltem. Kikapcsolódtam, nem gondoltam arra, hogy otthon megint az üres ház vár rám. Jól éreztem magam. Megismerkedtem egy belga sráccal, aki két másik haverjával jött szórakozni. Szerda este velük mentem el sörözni. Jókat nevettünk, mert egymás után lökték a viccesebbnél viccesebb sztorijaikat. Ők jobban bírták a sört, mint én, mert olyan fél egy körül már eljöttem, hisz olyan álmos voltam, hogy ruhástul dőltem az ágyba.

Aztán csütörtökön együtt mentünk ki a pályára. Épp a lécemet csatoltam fel, amikor François, a srác, akit először megismertem lép oda hozzám.

-Na, hogy vagy a tegnap este után?-kérdezi. Hármuk közül neki a legjobb az angolja, így egyből megértem mit mond. Bár a franciát is értem, mert anno még tanultam, de kezd kikopni a tudásom.

-Jobban.-biccentek egy aprót, és felállok, hogy a lejtő tetejéhez bicegjek.

Ő is követ, hogy együtt csúszunk. Elég meredek ez a lejtő, így kicsit parázni kezdek. Lassan, óvatosan megindulok, és egyre jobban begyorsulok. Szerencsére nincs az útba nagyon ember, így gond nélkül érek le. Nagy levegőt kifújom, amit bent tartottam eddig.

Visszamegyünk a felvonóval, majd még négyszer megismételjük ezt a csúszást. Imádom ezt. Jól döntöttem, hogy ezt választottam téli kikapcsolódásnak. Régebben Lou-val és Alice-el jártunk minden évben. Most nem csatlakoztak hozzám Katy-vel és Lizzy-vel. Pedig karácsonykor, amikor felvetettem az ötletet még boldogan egyeztek bele. Aztán azóta mégse, mert Louis megszállottja lett annak, hogy csak a családdal foglalkozik. Tegnap leutaztak Doncaster-be, vagyis már ott voltak, amikor délután beszéltem velük.

-Bocs, Harry, de mennem kell!-zökkentet ki gondolataimból François hangja. A másik két srác felé intett, akik hevesen integettek neki. Csak biccentettem, hogy semmi gond, menjen nyugodtan.

A sífelvonó felé vettem az irányt, hogy csúsznak még egyet, mielőtt elmegyek ebédelni. Türelmesen megvártam, amíg újra a lejtő tetejére értem, majd lassan megindultam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, élveztem, hogy szinte száguldok, a szél belekap a hajamba, a szellő simogatja az arcomat. Kellemes érzéseimből egy fájdalmas ütközés rántott ki. Kipattantak a szemeim, de már csak azt érzékeltem, hogy a földön fekszek valakit jól agyonnyomva.

-Au!-jött alólam egy vékonyka hang, sejtésem szerint egy női hang.

Igyekeztem minnél előbb leszállni róla, de összegabalyodó lábaink, és a sílécek miatt ez szinte lehetetlen.

-Bocsi, bocsi!-kezdtem mentegetőzni, és lehajoltam, hogy lecsatoljam léceink, így könnyítve a szabadulásban.

Mikor már két lábon álltam, a kezemet nyújtottam a földön háttal fekvőnek. Szerencsére ő viselt bukósisakot, talán az felfogta az esés nagy részét. Elfogadja segítségem, pihekönnyű testét hamar talpra állítom.

-Bocsi, hogy neked mentem. Nem...-kezdtem bele az előre fejemben összeállított beszédemre, de kezével leint. Értetlenül nézek rá. Kissé megvilágosodok, amikor leveszi bukósisakját, és közbe motyog valamit, ami számomra olyan, mintha kínai lenne, bár hangsúly alapján valami szitkozódás lehet. Mit csinálok, ha nem tud angolul? Mondjuk ha japánul beszél? Semmi vész, még ott a Google fordító.

Közben újra visszanézek rá, és eláll a lélegzetem. De gyönyörű! Kicsit sápadt arca van, amit sötétbarna haja még jobban kiemel, és csokibarna szemei. Haja lágy hullámokban terül szét vállán, a hullámos vagy göndör haj a gyengém. Magas, vékony alkatú. Szemeim visszavándorolnak arcára, főleg rózsaszín, keskeny ajkaira. Lehet szerelmes az ember első látásra? Vagy ez is csak egy sztereotípia? Mindenesetre engem már az sem érdekel, ha tényleg japánul beszél.

Megrázom a fejem, hogy gondolataim tiszták legyenek, és újra próbálkozok a beszédemmel, csak megspékelem egy kis mutogatással, hátha megért.

-Te -bökök felé. -Beszélni -egyik kezemmel kacsacsőrt imitálok. -Angol?-na itt megakadok, hisz ezt már nem tudom elmutogatni.

Hevesen zakatol agyam, hogyan tovább, amikor halk kuncogásra kapom fel a fejem. Baszus, ha kinevet, akkor tuti hülyének néz, aki itt mutogat neki, mint egy értelmifogyatékos, így minden esélyem, ha volt is elúszott.

-Igen, beszélek angolul.-nevet továbbra is angyalian csengő hangján. Arcomon hatalmas mosoly terül el. Ez az! Nem reménytelen.

-De az előbb nem értettem mit mondtál.-próbálom kimagyarázni viselkedésem.

A lány arca komolyá válik, és barna szemei tenyérnyire tágulnak. Elpirul, és lehajtja a fejét.

-Az anyanyelvemen szitkozódtam.-ismeri be úgy, mintha bűnt követett volna el.

-Mi az anyanyelved?-érdeklődök, mert igenis kíváncsi vagyok rá.-Honnan jöttél?-nem akartam rámenősnek tűnni, de nagyon érdekelt.

Még jobban elpirul, de most visszaemeli fejét, és szemeit enyéimbe fúrja.

-Magyarul. Magyarországról jöttem, de Londonba lakok már egy éve. És olykor, ha káromkodok, akkor azt magyarul teszem.-teljesen zavarban van.

Hol van Magyarország? Életemben nem hallottam róla. Ez valami város? Nem, nem hiszem. De hol van? És milyen nyelv az a magyar? Aztán felfogom a mondandója másik részét is. Londonban lakik!

-Mi a neved, ha szabad kérdeznem?-próbálok olyan udvarias lenni, amennyire csak tudok.

-Anita.-mondja. Pislogok kettőt, és igyekszem visszaidézni, hogyan mondta ki, de kudarcot valók. Látja, hogy szenvedek, ezért aranyosan lebetűzi. -És a tiéd?-kérdez vissza.

-Harry.-villantom meg sármos mosolyomat, ami eddig mindig sikert aratott. -Nos, kedves Anita.-ez az jól nondtam ki a nevét.-Még mielőtt megejtettük kis találkozónk, ebédelni indultam. Nincs kedved velem tartani?

Egy lapra tettem fel mindent. Ha nem fogadja el, akkor vagy van valakije, vagy nem jövök be neki. Ha elfogadja meghívásom, én leszek a világ egyik legboldogabb emberre, és remélem ő is.

-Igen. Szívesen ebédelek veled, Harry.