Tündérmese

1. fejezet

December kontra Rebeka: behozhatatlan előny, nulla

Rebeka nagyon nem bánná, ha valaki vénásan egy kis optimizmust öntene belé, bár jelen pillanatban akár egy kávéval is kibékülne. De elmúlt este hat, és ilyenkor már nem iszik kávét, akkor sem, ha majd' meghal érte.

Mindig csúnya véget ér, ha este kávézik – legutóbb, mikor képtelen volt önuralmat gyakorolni, átrendezte a lakását, és bár éjféltájt még elégedett volt az új elrendezéssel, reggel kómás fejjel botorkálva úgy beverte a kis lábujját, hogy az eltört. Akkor fogadta meg, hogy soha többet nem iszik hat után kávét.

Erre tessék, most egy kávézóba igyekszik – és igen, már ötperces késésben van. Rebeka nagyon nem szeret késni, nem szeret feltűnést kelteni és úgy általában véve nem szereti, ha észreveszik. Őszintén nem érti, hogyan hagyhatta magát rábeszélni erre a randira.

Vakrandira, ráadásul. Randizni sem szeret, nemhogy vakrandizni.

Rebeka – bár alapvetően az erőszak mindenféle formája távol áll tőle – arra gondol, hogy holnap reggel nemes egyszerűséggel megfojtja a barátnőjét. Vagy legalábbis elképzeli, hogy megfojtja. Jó, megelégszik azzal, hogy nagyon morcos szemmel meredjen rá, és kicsikarja belőle az ígéretet, hogy soha többet nem rángatja bele semmilyen vakrandiba. Bár igazából nem is Eszti tehet róla, neki kellett volna a sarkára állnia és nemet mondani, nem hibáztathatja Esztit a saját pipogyaságáért.

Rebeka tudja, hogy Eszti csak aggódik érte, hogy minden kísérlete arra irányul, hogy kirángassa őt a csigaházból és boldognak lássa, de Rebeka huszonhét éves, ha pasizni akar, akkor igenis tud magának pasit találni, nem kell ehhez közvetítő. Jó lenne, ha ezt végre Eszti is megértené. Egyébként is: csak azért, mert ő házasságban él és gyermeket vár, még nem jelenti azt, hogy mindenkinek ez az életcélja és csak így lehet boldog. Rebeka nem bánja, ha évek múlva bolond macskás nő lesz belőle. Inkább legyenek macskái, mint összetört szíve.

Persze nem arról van szó, hogy nem vágyik szerelemre, még csak nem is arról, hogy nem hisz benne, csupán úgy gondolja, hogy ha majd itt lesz az ideje, akkor megtörténik, és amikor megtörténik, akkor egész biztosan tudni fogja, hogy ez most szerelem. De ehhez nem kell bolondot csinálnia magából, márpedig ha ő randizik, az általában katasztrofálisan sül el. Mindig zavarban van, össze-vissza fecseg mindenféle ökörséget, és még az sem kizárt, hogy felgyújtja az asztalterítőt (igen, ez egyszer megtörtént).

Rebeka úgy véli, hogy nem született szerencsétlenség, csak még nem találkozott olyan férfival, aki ne hozná zavarba – eltekintve persze az apukájától és a bátyjaitól, de a család egészen más.

A kabátja zsebébe dugja a kezét (mert a kesztyű természetesen otthon maradt), és toporogva várja, hogy a jelzőlámpa szabad utat adjon. A lehelete ködös-fehér páraként omlik szét előtte, Rebeka pedig elhúzza a száját. Nem szereti a hideget, a havat, a telet, sőt, a karácsonyt és a szilvesztert se. De leginkább a decembert nem szereti – és ma még csak elseje van. Fogalma sincs, hogy fogja átvészelni a következő harminc napot, mert ami a decembert és őt illeti, évek óta ádáz küzdelmet vívnak egymással, és általában sajnos a december nyer, Rebeka pedig minden új évet úgy kezd, hogy legszívesebben az ágy alá bújna a világ elől.

Ahogy a lámpa végre zöldre vált, Rebeka sietősen megindul. Nem néz a lába elé, így majdnem megbotlik egy kisebb, vízzel teli kátyúban. Az egyensúlyát sikerül megtartania, de a jeges víz beszivárog a bakancsába. Most majd dideregve, vizes zokniban ülheti végig a randit, remek, más se hiányzott.