Tündérmese

25. fejezet

Ajándék az ajtóban

Rebeka visszaszalad a számítógéphez, és körülbelül hatodjára is ellenőrzi, hogy biztosan jól nézte-e meg a busz indulását. Ha ezt lekési, már nincsen másik, szóval nem késheti le. Az előzőt nem érte volna el, de talán nem is baj, mert így jutott ideje rendbe szedni magát – még hajat is mosott, amit karácsony tiszteletére már évek óta csak azért sem tett. Picit gondba került, hogy mit is vegyen fel, és a nappalija most nagyjából olyan, mintha felrobbant volna a ruhásszekrénye, de mindegy, úgyse fogja látni rajta kívül senki.

Remegő kézzel fogja meg az egeret, és kikapcsolja a számítógépet. Feláll az íróasztaltól, majd egyesével lekapcsol minden izzót és elfújja a mécseseket. Közben arra gondol, hogy mennyi mindent kapott Vincétől idén decemberben, hogy a hónap, még az apróbb ügyetlenségek ellenére sem volt katasztrófa. Nem történt semmi, ami ne történhetett volna meg vele bármelyik hónapban. A december idén nem tolt ki vele. Sőt, idén Vincét adta ajándékba.

Mire az előszobába ér, már bőszen mosolyog. Úgy érzi, semmi rossz nem történhet. Nemsokára Vincével lesz, és ugyan izgul, hogy a családja hogy fogadja majd, legalábbis akiket még nem ismer, hogy szeretni fogják-e, de a lényeg akkor is Vince. Meglepi a férfit, és biztos benne, hogy Vince örülni fog neki. Annyit kapott már tőle, épp itt az ideje, hogy higgyen kettejükben, hogy bízzon abban, hogy helyük van egymás mellett. Vince kitartott mellette, most neki kell megmutatnia, hogy ő is kitart – a december ellenére is.

Rebeka, már felöltözve, menetre készen, elfordítja a kulcsot és kiveszi a zárból, már nyitná az ajtót, amikor eszébe jut Kajla. Mióta megkapta Vincétől, sehová se ment a kis rénszarvas nélkül. Talán nevetséges gondolat, de úgy érzi, Kajla tényleg az őrangyala. Megtapogatja a táskája zsebét, aztán kabátostul-cipőstül visszarohan a hálóba. Kajla az éjjeliszekrényről édesen mosolyog rá. Rebeka felkapja, megpuszilja a kis rénszarvas orrát, mert nagyon a szívéhez nőtt, és talán gyerekes, hogy ezt teszi, de nem igazán zavarja, aztán a táskájába süllyeszti. Még egyszer ellenőrzi, hogy lekapcsolt-e mindent, és már siet is vissza az előszobába.

Nagy lendülettel kivágja az ajtót, és abban a pillanatban le is fagy.

Behunyja a szemét, majd újra kinyitja, csak hogy biztos lehessen benne, nem káprázik. De Vince még mindig kopogásra emelt kézzel áll előtte, legalább annyira meglepetten és értetlenül pillantva rá, mint ahogy minden bizonnyal ő is néz éppen.

Ahogy Rebeka felfogja, hogy Vince tényleg itt áll az ajtaja előtt, picit megszédül. A szíve mintha a torkában dobogna, a pulzusa az egekben, az ajkára viszont máris mosoly görbül.

– Hozzád indultam – suttogja sápadt hangon, megilletődve.

Vince, mintha épp kitörne az őt fogva tartó varázslatból, leengedi a karját, és elvigyorodik.

– Szóval nem egy titokzatos pasihoz? – kérdi szemtelenül rebbenő szemöldökkel, játékosan.

Rebekából apró horkanás szakad fel – már a kérdés is teljesen abszurd.

– Ja, de, bocs, a Mikulás már vár, egész éjszaka dorbézolni fogunk a szánján – bólint szórakozottan Rebeka, és úgy int a kezével, mintha el akarná hessegetni az útból Vincét.

Vince hátravetett fejjel felnevet. Rebeka magába issza a látványt, és valósággal belesajdul a szíve a gyönyörűségbe. Vince itt van, eljött hozzá, érte, nem akarta egyedül hagyni. A nevetése érdes hangjai a szívébe surrannak, és jóleső melegséggel összekucorodnak benne. Rebeka olyan szélesen mosolyog, mintha tényleg fülig érne a szája.