Tündérmese

13. fejezet

Rénszarvas őrangyalnak

– És ez micsoda? – szalad Rebekához egy vörös hajú kislány, aki az édesanyjával körülbelül fél órája érkezett. A kislánynak a csillogó tárgyak tetszenek a leginkább, most egy tenyérnyi nagyságú, ezüstös csillogású fémszelencét tart a kezében, amelynek a tetejét cirádás, aprólékosan kidolgozott minta borítja.

Rebeka leguggol a kislány elé, és felpattintja a szelencét. Felsandít a lányka édesanyjára, aki szintén közelebb lépett. Az első történet után a kislány az anyukájához szaladt, és csacsogva mesélte, mi a hógömb titka. Rebeka kicsit félve leste a tőle talán csak pár évvel idősebb nőt – nem mindenki szereti azokat a meséket, amelyeket Rebeka a tárgyakhoz költ, de ezt az anyukát teljesen elbűvölte, utána csillogó szemmel ő maga is kérdezett egy-egy tárgyról.

– Ez egy titokszelence – súgja bizalmasan Rebeka. – Érezted már azt, hogy van valami nagy titkod, de nem árulhatod el senkinek? Például készítettél az oviban anyukádnak egy rajzot, és nagyon szeretted volna elmondani, mit rajzoltál, de közben szeretted volna, ha anyukád meglepődik, amikor megmutatod, ezért mégse mondhattál semmit.

A kislány nagyra nyílt szemmel bólogat.

– Nos, ha ilyen titkod van, belesuttogod ebbe a szelencébe, rázárod a fedelét, és a szelence megőrzi neked a titkot, téged pedig nem fog tovább feszíteni.

– Tényleg? – álmélkodik a kislány.

– Bizony – bólint Rebeka mosolyogva.

– Hű – sóhajtja vágyakozón a kislány, az anyuka pedig közelebb lép.

– Azt hiszem, ezt is megvesszük.

A kislány lelkesen tapsikolva ugrándozni kezd, és már szalad is, hogy tovább kutakodjon a Varázsbazár rejtélyei után, az anyuka pedig a pultra teszi a szelencét. Már egész kupac gyűlt össze hasonló kisebb tárgyakból, és ha nem árulnának mindent gyakorlatilag fillérekért, Rebekának lelkiismeret-furdalása lenne. De Olgi ragaszkodik hozzá, hogy ezeket az apróságokat nagyon olcsón adják, mert a bolt úgysem ezekből tartja el magát.

– Csodálatos fantáziája van – jegyzi meg az anyuka.

– Köszönöm. – Rebeka érzi, hogy leheletnyit kimelegszik az arca, reméli, azért nem lett rákvörös egy egyszerű bóktól. Ennyi elég is, hogy Vincére gondoljon – senki nem tudja, semmilyen értelemben úgy lángra gyújtani, ahogyan ő. Vajon mit csinál most? És mikor fognak legközelebb találkozni? Még számot sem cseréltek, amit Rebeka így utóbb nem is ért. Hogy nem jutott eszébe egyiküknek sem?

– Előre kitalálja a történeteket, vagy ilyenkor jönnek? – rángatja vissza az anyuka kérdése a jelenbe.

– Mindig az ihlet meg, aki kérdez – vonja meg a vállát Rebeka. Ő maga sem tudja, honnan jönnek ezek a varázslatos gondolatok, egyszerűen csak ott vannak a fejében, mintha mindig is ott lettek volna, csupán nem találták volna azt, aki előtt elhangoznának, így hát meglapultak, várva a tökéletes pillanatra.

– Lenyűgöző – ingatja meg a fejét mosolyogva az anyuka. – Nem gondolt még arra, hogy akár meséket is írhatna?

Rebeka bízik benne, hogy csak belül rándul össze, kívül nem.

– Valamikor régen – feleli, de a keserűség a torkát marja, így halvány és reszelős lesz a hangja.

Az anyuka érezheti, hogy kényes pontra tapintott, mert nem kérdez többet, inkább a kislánya felé fordítja a fejét.