Tündérmese

31. fejezet

December – egy évvel később

– Melyik a kedvenc hónapod? – kérdi Vince, miközben Rebeka orrához dörzsöli az orrát.

– Jelenleg határozottan a november – vigyorog Rebeka pajkosan.

Vince elégedetten elmosolyodik.

– Nagyon helyes.

Rebeka imádja, hogy Vince mindig ezt mondja. Szereti boldognak látni a férfit, szereti ezt a vidám csillogást a szemében. Szereti, hogy tökéletesen boldoggá teszik egymást.

Az elmúlt évben Rebekának az összes hónap a kedvenc hónapja volt, ami nem csoda, mert Vince mindent megtett azért, hogy így legyen. Minden elsején reggel felteszi az előbbi kérdést, és Rebeka mindig az elmúlt hónapot nevezi meg kedvencének.

Rebeka összeszorítja a száját, és igyekszik visszafojtani a nevetést. Szóról szóra tudja, mit fog most Vince mondani. A férfi kihívóan néz rá, mintha azt kérdezné, mer-e nevetni vagy bármit mondani. Rebeka nem bírja, kuncogás tör fel belőle.

– Akkor most hozzálátunk, hogy méltó vetélytárssá tegyük a decembert?

– Pimasz vagy – morogja Vince.

– Ezért imádsz.

– Ezért is – vágja rá Vince elsötétülő tekintettel, és olyan hévvel csap le a lány szájára, hogy Rebekában benne reked a kuncogás.

A december nem is indulhatna ennél jobban.

***

– Most is le fogod könyökölni a pincérfiút? – húzza fel a szemöldökét Vince.

– Nem vagy vicces – motyogja Rebeka elpirulva.

– Dehogynem.

Rebeka figyelmeztető pillantást vet rá, de Vince szája leheletnyit így is megrándul. Rebeka keze az asztalon pihen, Vince szelíden rásimítja a kezét. Sosem elég, hogy érintheti a lányt, hogy némán, akár egy-egy apró mozdulattal kifejezze, hogy szereti és összetartoznak.

Most, ahogy itt ülnek a kávézóban, ahol először találkoztak, nagyon nehéz elképzelni, hogy egy évvel ezelőtt Rebeka nem volt az élete része. Csak egy éve történt, hogy először látta, hogy először hallotta a hangját, hogy először merült el a zöld írisz kifejező árnyalataiban. Ez az egy év mégis több boldogságot adott Vincének, mint amennyit valaha is el tudott volna képzelni. Nem hitte, hogy a szerelem ennyire egyszerű és könnyű lehet.

Rebeka tekintetében huncutság játszik, ahogy félig lesütött szempillái alól felé pillant.

– Boldog vagy, Vince?

– Igen – feleli Vince rögtön. Ez nem olyan kérdés, amin el kellene gondolkodnia, de amint Rebeka ajka huncut mosolyra húzódik, összevonja a szemöldökét. Nem sejti, hol van a csapda, de biztos benne, hogy Rebeka valami turpisságra készül.

– Akkor lennék boldog, ha nem motyogna – neveti el magát Rebeka prüszkölve. – Ezek voltak hozzám az első szavaid. Aztán megkérdezted, mindig katasztrofálisak-e a randijaim.

Vince ritkán jön zavarba, de most tétován megvakarja a tarkóját.

– Hát, valahogy csak fel kellett hívnom magamra a figyelmed.

Rebeka ajkára gyengéd mosoly rebben.

– Felhívtad. Amint beléptem, csak téged láttalak.

Vince megszorítja Rebeka kezét, aztán elvigyorodik, mert eszébe jut, hogyan folytatódott az az egy évvel ezelőtti beszélgetés.