Tündérmese

26. fejezet

Meghosszabbított karácsony

A fürdőszobából visszafelé Vince elkerekedő szemmel megtorpan. Vajon az előbb is úgy nézett ki a nappali, mintha bomba robbant volna? Pedig Rebeka körbejárta, míg felkapcsolta az izzókat és levetkőzött, de Vince mindenre kész megesküdni, hogy akkor ebből semmit nem vett észre – bár Rebekán kívül nehéz is lett volna bármi mást észrevennie.

A kanapé, az íróasztal, de még a dohányzóasztal is tele van ruhákkal. Máskor Rebekánál csak egészséges rendetlenség van – egy-egy ottfeledett ruhadarab vagy könyv, néha a mosogatnivaló is másnapra marad –, és Vince ezt nagyon szereti, mert ő maga is ilyen. Zavarná, ha mindig katalógusba illő rend fogadná, sokkal jobb, ha érezni egy lakásban az életet.

Ahogy a szétszórt ruhák halmán siklik a tekintete, összeszorul a szíve. Mennyire izgulhatott vajon Rebeka, ha ennyire nem tudott választani? Vince szereti, hogy a lány sosem csinál nagy ügyet abból, mit vegyen fel, nem görcsöl rá, hogy néz ki, és mint az első randijuk alkalmával mondta, tényleg nem pepecsel sokáig. Vince nem egyszer látta, hogy csak találomra kikapott valamit a szekrényből, aztán vállat vonva bele is bújt.

– Nem nagyon tudtam eldönteni, mit vegyek fel – szólal meg Rebeka csendesen. Vince a háló ajtaja felé fordul. Rebeka meztelenül, az ajtófélfának támaszkodva áll. Az arcán félszegség és árnyalatnyi zavar.

– Meztelenül vagy a legszebb – jelenti ki gondolkodás nélkül Vince, miközben mohón végigsimogatja a tekintetével a lány testét.

– Azzal aligha tettem volna jó benyomást a szüleidre – ellenkezik mosolyogva Rebeka, majd a fürdő felé lép. Vince a lány fenekén felejti a tekintetét. Sose látott még ennyire tökéletesen gömbölyű és formás hátsót.

– Te most mit csinálsz? – vonja össze Vince a szemöldökét, mikor észreveszi Rebeka kezében a köntöst.

– Felveszem a köntöst? – pillant rá Rebeka értetlenül, miközben már el is rejti csodás testét Vince tekintete elől.

– Jó is, hogy kérded, semmi szükség rá – morogja Vince közelebb lépve Rebekához. Az ujjait beakasztja az övrészbe, amit Rebeka épp megkötött, és kicsit meghúzza. Ennyi elég is, hogy az öv engedjen, és a köntös szétnyíljon. Vince elégedett mosollyal fogadja a látványt.

– Vince – pirít rá Rebeka, és újra megköti a köntöst.

– Rebeka – dünnyögi Vince, és már nyúl is újra az öv felé.

Rebeka finoman rácsap a kezére.

– Felveszem, hogy majd levehesd rólam – pillant rá huncut tekintettel a lány.

Vince mélyről jövőn felnevet.

– Ravasz kis boszorkány vagy te – húzza magához a derekánál fogva Rebekát, és könnyű csókot lehel az ajkára. – Rebeka, köszönöm, hogy miattam karácsonyoztál volna.

Vince csak most, ahogy kimondja a szavakat, döbben rá, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem kerülték el egymást. Botorság ezen töprengeni, de a hideg, ami olykor a csontjaiba kúszik, mégse hagyja, hogy ne tegye. Miért érzi azt, hogy törékeny a boldogság, ami most az övék? Miért nem múlik a baljós sötétség belőle? Hiszen minden jól alakult, nem törte össze magát és még Rebekát is elcsípte itthon. A decemberből már csak pár nap van hátra, és azt Vince mind az ágyban szándékszik tölteni Rebekával – ugyan mi leselkedhetne még rájuk?

– Köszönöm, hogy nem hagytál egyedül. – Rebeka hangját meghatottság és öröm lágyítja el.

– Sose foglak egyedül hagyni – bukik ki Vincéből.