Tündérmese

18. fejezet

Tündérvadászat

Vince nagyon igyekszik, hogy ne mutassa ki a haragját az unokahúgai előtt.

– Hát ti mit csináltok itt? – kérdi visszafogottan.

– Tündéjeket kejesünk – tájékoztatja komolyan Zsófi.

Vince halványan elmosolyodik. Rebeka megint eltalálta, hogy mivel foghat meg egy gyereket – bámulatos, hogy mennyire ráérez mindig, kinek mit kell mondani.

– Kivel jöttetek? Anyáékkal vagy nagyanyátokkal? – Vince egyiket sem zárja ki, bár a húgaira gyanakszik.

– Anyáékkal, de azt mondták, titok, és nem mesélhetjük el neked, de most már itt vagy, szóval biztos nem titok tovább. Vagy igen? – pillant bizonytalanul Janka Vincére.

Vince mély levegőt vesz, és megnyugtatóan Jankára mosolyog.

– Nem, már nem titok. Menjetek, keressetek tündéreket, próbálkozzatok ott a porcelánbabáknál – mondja Vince, remélve, hogy ha más nem is, legalább a porcelánbabák lekötik egy ideig a lányokat. Az unokahúgai szófogadóan elszaladnak, Vince pedig felegyenesedik. Komoran Rebekára néz, aztán továbbsiklik a tekintete.

Meg fogja fojtani a húgait.

– Előbújhattok – közli, és ezúttal már nem próbálkozik azzal, hogy leplezze a feszültségét.

Maja és Ráhel előlép az egyik polc mögül, mindketten aggódón néznek.

– Nem tudtuk, hogy itt leszel – jegyzi meg óvatosan Maja.

– És akkor már rögtön helyes, hogy a hátam mögött sunnyogtok? – szegezi nekik keményen a kérdést Vince. A szavai hegyesre csiszolt szilánkok, túl élesek és fagyosak, de nagyon haragszik a húgaira. Trixre is haragudott, hogy felment Rebekához, de ő legalább nem akarta elhallgatni, hanem amint eljöttek, rögtön felhívta.

Egyik húga sem válaszol, csak megszeppenve néznek rá. Ráhel, aki máskor nem fél kinyitni a száját, most bűntudatosan pislog, érezve, hogy tényleg nincs rendjén, hogy csak úgy felbukkantak itt.

– Miért van az, hogy ebben az átkozott családban senki nem tartja tiszteletben a magánéletemet? – morogja Vince.

– Mi tiszteletben tartjuk – motyogja Maja megilletődve.

– Azért vagytok itt? – emeli meg a fél szemöldökét Vince.

Maja elpirul és lehajtja a fejét.

– Ne haragudj – szólal meg Ráhel szabadkozva, és őszinte megbánással néz a bátyjára. – Ez tényleg nem volt szép tőlünk. Mi csak... kíváncsiak voltunk.

– Ne tőlem kérjetek bocsánatot, hanem Rebekától.

Vince Rebekára pillant. A lány érdeklődve figyeli a jelenetet, a szája sarkában derengő mosoly. Ez a mosoly kicsit enyhíti Vince feszültségét. Igazából amint megpillantotta az unokahúgait, attól félt, hogy Rebeka kényelmetlenül érzi majd magát, nem maga miatt, miatta volt annyira dühös a húgaira, de most, ahogy összefonódik a tekintetük, és Rebeka inkább derűsen, mint zavarodottan néz rá, enyhül a nyomás a mellkasában.

– Ne haragudj, Rebeka – lép közelebb hozzá Ráhel. – A tulok bátyánk még sose volt szerelmes, muszáj volt látnunk, ki csavarta el a fejét.

Vince az ég felé emeli a tekintetét. Mégiscsak jobb lett volna, ha megfojtja Ráhelt.

– Trix annyi rajongással beszélt rólad, nem bírtunk magunkkal – mosolyodik el bátortalanul Maja. – De elmondhattuk volna, kik vagyunk, csak... nem akartunk megijeszteni. Egyébként én Maja vagyok, ő pedig Ráhel.