Tündérmese

20. fejezet

Akár a hó zuhogása

Vince Rebeka nyöszörgésére riad fel. Kell pár zavartan pislogó pillanat, hogy kiszakadjon az álomból. Már megint azokkal a rohadt hóemberekkel álmodott, kezdi őket nagyon unni. Annyira ostoba álom, mégis mindig reszketve ébred fel belőle, mintha az álombeli hideg a testére tapadna, és ébren sem engedné el. Soha nem álmodott még egyetlen nőjével sem, Rebekával mégis álmodik – de nem lehetne, hogy ezek az álmok erotikusak legyenek? Mint az a legelső, az első találkozásuk után, tényleg, az ellen az ég egy adta világon semmi kifogása nem lenne. Teljesen mindegy, ébren van-e vagy álmodik, Rebekával mindenféle formában örömmel szeretkezik.

Megdörzsöli a szemét, és a redőny parányi résein beszűrődő fényben Rebekára pillant. Rebeka kezét-lábát szétvetve, félig kitakarózva alszik, a szája picit elnyílt, és édesen festene, ha nem torzulna riadt grimaszba az arca.

Vince az oldalára fordul és felkönyököl.

– Rebeka – suttogja, ahogy a lány hasára simítja a kezét.

Rebeka nem ébred fel, de az arca lassan kisimul, és már nem nyöszörög.

Vince elégedetten elmosolyodik. Boldoggá teszi, hogy bár Rebeka alszik, mégis elég csak megérintenie, hogy megnyugtassa. Azért is boldog, hogy itt lehet. Korábban nem szeretett egyetlen barátnőjével sem aludni, nem szerette, ha hozzábújtak, ha a paplan alatt elviselhetetlenre nőtt a forróság a két test összeolvadó melegétől, de amikor Rebekával tegnap ágyba bújt, könnyed természetességgel húzta magához és ölelte át. Úgy aludt el, hogy az illata az orrát csiklandozta, hogy a teste melege beburkolta – és ez egyáltalán nem zavarta.

Különös, hogy még le se feküdtek egymással, mégis olyan természetes megérintenie Rebekát. Még nem ismeri a testét, nem is látta meztelenül, most aludtak először együtt, és Vince máris úgy érzi, hogy nem akar többet Rebeka közelsége nélkül aludni. Olyan tökéletes ez a lány, annyira... – de Vince akárhogy erőlteti az agyát, nem talál megfelelő kifejezést.

Soha nem érzett még ilyesmit. Nem érezte, hogy így betölti valami megnevezhetetlen, hogy a boldogság olyan, mintha azt lélegezné levegő helyett. Csak ez az ostoba álom és a hideg kemény érintése ne lenne. Nem tudja magából kiűzni az olykor-olykor felsejlő, baljóslatú sötétséget. Néha pillanatokra azt érzi, amit valószínűleg Rebeka is, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, hogy valami elkerülhetetlenül közeledik. Vince azzal szokta elhessegetni ezt az érzést, hogy csak a december miatt van, ezért aztán nincs semmilyen reális alapja. De azért nem bánná, ha már január lenne.

Vince komor vonallá préseli az ajkát. Tegnap majd' szétvetette a düh, ahogy Rebekát hallgatta. Rebeka igyekezett úgy beszélni, mintha a múlt már nem számítana, mintha már nem érintené meg, szárazak és kopogósak voltak a szavai, görcsösen próbált erős maradni, de Vince minden egyes hang mögött érezte a fájdalmat és a veszteséget. Számára olyan jelenvaló volt, hogy pillanatokra mintha meg is érinthette volna, mintha még az izzók ragyogó fényét is elnyomta volna. A legrosszabb az volt, hogy tudta, ami történt, az ellen már semmit nem tehet. Letaglózó, elemi erővel tombolt benne a védelmező ösztön.

Mikor Rebeka szabályszerűen kimenekült az előszobába, Vince nagyon megijedt. Csak arra tudott gondolni, hogy Rebeka megbánta, hogy a bizalmába fogadta. Cikáztak a fejében a gondolatok, követhetetlenül és kaotikusan. Talán mondani kellett volna valamit, talán rosszul reagált, nem lett volna szabad megkérdeznie, elolvashatja-e a meséket és még ezernyi más, és közben a teste anélkül mozdult, hogy ennek igazán tudatában lett volna.