Tündérmese

10. fejezet

Egy mégis randi

– Helló, mindenki! Mivel ma van a Mikulás napja, a gyerekekre való tekintettel úgy véltük, bölcsebb, ha az eddigi dalainkat sutba dobjuk, és egészen újakkal rukkolunk elő.

Vince a színpadra függesztett tekintettel felnevet. Az együttes frontembere fekete szerelésben, bőrdzsekiben, Mikulás sapkával a fején áll a színpadon, és Vince szerint le sem tagadhatná, hogy nem kifejezetten gyerekdalokat szoktak előadni.

– Milyen zenét játszanak egyébként? – kérdi mellette Rebeka. Távolabb álltak meg, mert a lány jelezte, hogy nem igazán rajong a nagy tömegért, így most is jól hallják egymást. Vince nem bánja, ő sem az a fajta, aki bármilyen koncerten az első sorban akarna csápolni, igazából szereti, ha háttérbe húzódhat – a húgai szerint majdnem olyan, mint a bátyjuk, de Vince úgy véli, ő azért ott még nem tart. A bátyjuk kész remete, és még nála is sokkal cinikusabb.

– Rockot – adja meg a választ Vince. Bírja az együttest, a zenéjük is nagyon jó, és a frontemberük humorának hála a koncertjeik mindig eredetiek és szórakoztatóak.

– Szóval szereti a rockot? – pillant rá Rebeka a papírpohár pereme felett. Idefelé jövet megálltak az egyik bódénál, most mindketten mogyorós forró csokit isznak. Vince eredetileg kávét akart, de Rebeka elmagyarázta, hogy elmúlt este hat, és ilyenkor ő már nem iszik kávét, mert akkor hajnalig pörög. Vince megjegyezte, hogy lennének ötletei, mivel üssék el az időt, de Rebeka nem adta be a derekát, úgyhogy végül ő maga is leszavazta a kávét.

– Miért, talán azt hitte, diszkózene rajongó vagyok? – emeli meg gúnyosan a szemöldökét Vince.

Rebeka huncut tekintettel végignéz rajta.

– Persze, úgy véltem, maga a táncparkett királya. Olyan John Travolta vagy Patrick Swayze módon. Most egy világ dőlt bennem össze. Csak azt ne mondja, hogy nem is a Dirty Dancing a kedvenc filmje! – méltatlankodik játékosan a lány.

A jókedv átragad Vincére. Felszabadultnak érzi magát, bár ezen nem kellene meglepődnie. Rebekával letaglózóan könnyű együtt lenni, nem érzi úgy, hogy vissza kellene magát fognia vagy ne lehetne őszinte.

– Történetesen azért a filmért tényleg nem rajongok, a húgaim imádták és folyton ezt nézték. Úgy a huszadik alkalom után már attól is hányingerem lett, ha meghallottam a zenéjét. – Összevonja a szemöldökét. – Ugye most nem sértettem meg?

– Dehogynem, vérig – néz rá bánatosan pislogva a lány, és Vince szerint csak azért nem kapja a szívéhez a kezét, mert akkor kilötyögtetné a forró csokit. – Minden szombat este Dirty Dancinget nézek, és titkon gyakorlom a mozdulatokat, pedig ritka béna vagyok a tánchoz.

– Ez utóbbiban nem kételkedem – szúrja közbe szemtelenül Vince.

Rebeka csilingelőn felnevet, a hangok édesen gördülnek végig Vince testében és mindenhol megbizsergetik. Gyönyörű a lány nevetése – ő maga is gyönyörű. És elbűvölő, hogy nem akar tökéletesnek látszani, hogy vállalja a gyengeségeit, sőt, hogy képes mindezt humorral kezelni. Vince nem találkozott még hozzá fogható nővel.

– Igazság szerint tényleg szeretem a filmet – hajol hozzá közelebb Rebeka úgy, mintha épp mindketten egy nagyon gonosz összeesküvés résztvevői lennének –, de ezt azért ne árulja el senkinek, odalenne a jó hírem, és még azzal vádolnának, hogy titkon menthetetlenül romantikus vagyok.

– Miért, nem az?

Rebeka szájának sarkába pici, titokzatos mosoly bújik.

– Talán egy kicsit – vallja be csillogó szemmel, aztán a színpad felé fordul. Vince nem tudja levenni róla a tekintetét, de azért újra eljut hozzá az együttes énekesének hangja.