Tündérmese

7. fejezet

Nagyon gonosz tündérmese

Rebeka nem tudja, ki őrült meg jobban: Eszti, amiért egyáltalán eszébe jutott egy ekkora eget verő marhaság, vagy ő, amiért még bele is egyezik.

– Van jelmezetek? – kérdi úgy, ahogy érzése szerint egy halálra ítélt kérdezheti, hogy miként is szándékozzák kivégezni.

– Jelmez? Milyen jelmez? – szólal meg a háta mögött Olgi. Rebeka elfordul a pulttól, és a nála nem sokkal alacsonyabb idős nőre néz.

– Nincs, de ha jól hallom, ott van Olgi, biztos kitalál neked valamit – hadarja közben Eszti. – Siess, jó? Hátul gyere be, ahol találkozni szoktunk, a folyosón várlak majd.

– Rendben, tizenöt perc legalább, jó?

– Imádlak, Rebeka, komolyan, te vagy a hősöm, és esküszöm, meghálálom valahogy.

– Például megígéred, hogy soha többet nem kérsz tőlem ilyet? – húzza el a száját Rebeka. Eszti felnevet a vonal túlsó végén.

– Akár ezt is. Várunk, puszi!

– Csók – leheli lemondóan Rebeka, és kinyomja a hívást.

Olgi megemelt szemöldökkel, kíváncsian méregeti.

– Krampusz leszek – jelenti be Rebeka rezignáltan.

Olgi lelkesen összecsapja a tenyerét.

– Nagyszerű! Valami pajzánság van a dologban? Bármikor csinálok belőled szexi krampuszt – csillan fel lelkesen az ezüstszürke, kicsit mindig csintalanul derengő szempár.

– Jézusom, nem! – hördül fel Rebeka. – Gyerekek közé megyek, szóval inkább... legyek aranyos vagy valami.

Olgi közelebb lép Rebekához, és biztatón megveregeti a karját.

– Te leszel a világ legédesebb krampusza – hunyorog rá huncutul, majd elindul a bolt ruhás sarka felé.

Rebeka ijedten követi a tekintetével.

Olgi hatvannégy éves, de több energia és életkedv van benne – minden egyes nap –, mint amennyit Rebeka a jobb napjain érez magában. Nem beszélve arról, hogy – és ezt ő szokta így mondani – habókos öregasszony, aki már épp eleget élt ahhoz, hogy magasról tegyen a társadalmi konvenciókra és pontosan olyan legyen, amilyen épp lenni akar. Igazából Rebekát is mindig erre biztatja, mert véleménye szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig másoknak akarjon megfelelni, vagy mások véleménye miatt aggodalmaskodjon, megfeledkezve közben arról, hogy nem azért kapta az életet, hogy ostobaságokra eltékozolja.

„Ha már egyszer itt vagyunk, élvezzük is, nincs igazam? Dehogynem" – szokta mondogatni. Olginak igazából egyetlen szabálya van, de ahhoz minden körülmények között ragaszkodik: „soha ne árts másoknak". De hogy ezen kívül mit tesz valaki, az Olgi szerint már mindenkinek a magánügye. Ő például idén nyáron úgy döntött, elég érett ahhoz, hogy valóra váltsa régi álmát, és ejtőernyővel kiugorjon egy repülőgépből.

Rebeka hálás azért, hogy Olgi annak idején munkát adott neki. Még csak elsőévesek voltak Esztivel az egyetemen, amikor betévedtek ebbe a boltba, Olginak akkor nem volt alkalmazottja, így ő maga állt a pult mögött. Félelmetes látványt nyújtott szigorúan kontyba fogott ősz hajával, karcsú, madárcsontú alkatával – fekete talárban, ami szabásra megszólalásig McGalagony professzor ruháját idézte a Harry Potter filmekből. (Olgi utóbb elmesélte Rebekának, hogy ez nem véletlen, a netről direkt ilyet rendelt.) Csak a boszorkánykalap hiányzott a fejéről és a varázspálca a kezéből, de még így is olyan benyomást keltett, mintha maga McGalagony öltött volna testet.