Tündérmese

23. fejezet

Elátkozott karácsonyok

Rebeka nagyon szeretné, ha igent mondhatna, ha lazán és könnyedén vehetné ezt a meghívást, de képtelen rá. A gyomra máris görcsöl, a torkát hányinger marja. Ő erre képtelen, nem akar karácsonyozni, neki ez egyszerűen nem megy.

De a legrosszabb, hogy tudja, csalódást fog okozni Vincének.

Zuhanó másodpercek szaggatják szét a csendet.

Rebeka félrekapja a tekintetét, aztán szomorúan mégis visszanéz Vincére.

– Nem lehet – suttogja megtörten. Képtelen rá, de ezt mégis hogyan mondhatná el? Hogyan magyarázhatná meg, hogy mennyire mélyről fakadóan, zsigeri ösztönnel retteg a karácsonytól? Hogy már pusztán a gondolat, hogy máshol töltse, elég ahhoz, hogy a lelke összekucorodjon és megszűnni vágyjon?

Vince arckifejezése nem árul el semmit, csak elengedi a lány kezét és hátrébb lép. Rebeka szórakozottan megdörzsöli a csuklóját, az elmúlt hetekből benne ragadt mozdulat ez, csak azért teszi, hogy lekösse a kezét, és ne fonja maga köré a karját, remélve, hogy azzal távol tarthatja az előszobába szökő riadt hideget.

– Istenem, mekkora vadállat vagyok – átkozódik dühösen Vince, és Rebeka kezéért nyúl. – Túl erősen szorítottalak?

– Nem, dehogy – tiltakozik gyorsan Rebeka, és még egy erőtlen mosolyt is az ajkára kényszerít. – Nem fáj, tényleg.

Vince felemeli Rebeka kezét, finoman megfordítja, és könnyed csókot lehel a csuklója belső oldalára. Rebeka mosolya ezúttal igazi. Szereti, ha Vince vad, ha alig képes visszafogni magát, de szereti ezt a figyelmes, gyengéd oldalát is. Szereti, hogy a férfi ilyen is és olyan is tud lenni, és szereti, hogy mindig tudja, milyen legyen, mintha láthatatlan madzagok kötnék össze a lelküket, és Rebeka minden hangtalan rezdülését Vince úgy érezné, mintha a sajátja lenne.

Ahogy egymás szemébe néznek, Vince ajkára pimasz félmosoly kunkorodik. Rebeka elbűvölten figyeli a férfit, ahogy újra a csuklójához hajol, és ezúttal nemcsak az ajkával, a nyelvével is megérinti, olyan szelíden, mint ahogyan az álmok érkeznek. Rebeka szíve hevesen ver, a forróság visszakúszik az ereibe.

Vince magához húzza Rebekát, és szorosan átöleli. Rebeka örömmel simul a férfihoz, élvezi, hogy erős karok ölelik, hogy az a hideg, ami az előbb még olyan kemény volt közöttük, hogy durván kopogtak rajta a másodpercek, most nyomtalanul elillan.

– Ne haragudj – súgja Vince –, nem így akartam felhozni ezt a dolgot.

Rebeka nem válaszol, csak még szorosabban öleli a férfit. Nem számít, Vince hogyan hozta volna fel, ő mindenképpen nemet mondott volna.

– Mit szólnál hozzá, ha megvacsoráznánk?

– Rendben – sóhajtja Rebeka, bár tudja, hogy a témát még nem zárták le. Biztos benne, hogy Vince nem fogja feladni, hogy megpróbálja majd meggyőzni. Megérti a férfit, és örül annak, hogy ennyire vele akar lenni, hogy nem akarja egyedül hagyni, hogy nemcsak a decemberét, a karácsonyát is igyekszik megmenteni, de ez nem változtat azon, hogy ő akkor sem képes megünnepelni a karácsonyt. De tartozik Vincének azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni, miért nem.

Míg Vince tányérra szedi a kaját, Rebeka kényelmesebb ruhába bújik, aztán együtt letelepednek a kanapéra. A férfi bolognai szószos tésztát csinált, nagyon kitett magáért, még a sütőben a sajtot is rápirította. Rebeka az első falat után behunyt szemmel felnyög. Imádja a bolognait, és nem szégyelli bevallani, hogy az övé közel sem ilyen finom – igazából ez már nem is egyszerűen csak finom, a mennyei sokkal pontosabban ragadja meg az ízek tökéletes harmóniáját.