Tündérmese

29. fejezet

Szilveszteréj

Vince még mindig nem hívta. Ha megérkezett volna, csak felhívta volna, nem? Talán mégis hallotta az utolsó szavakat a telefonban, talán inkább nem jön ma haza, ott alszik, csak ezt nem tudja tudatni vele a térerő miatt. Talán ugyanúgy aggódik, mint ő, és egyfolytában hívni próbálja.

– Szólalj már meg, az átkozott életbe! – morogja Rebeka a mobilnak, de az gúnyos némasággal mered rá az asztalról.

Rebeka felszusszant, és felpattan a kanapéról. A konyha felé indul, de rögtön meg is torpan. Nem kellene több kávét innia, épp eleget döntött már magába – figyelmen kívül hagyva a hat órai korlátot.

Visszaül a kanapéra, de képtelen ellazulni. A tévét korábban kikapcsolta, mert idegesítette, most azonban a csend is zavarja. Feláll, és az ablakhoz lép. Még mindig havazik, sűrűn és ábrándosan. Mintha csak egy mesében lenne.

Összerezzen, amikor valahonnan közelebbről petárdák hangja tép az éjszakába. Elfordul az ablaktól, és az előszobába masírozik. Megáll az ajtó előtt, és úgy mered rá, mintha azt várná, varázsütésre feltárul, és a küszöbön majd ott áll Vince. Ami nevetséges, hiszen ha a férfi beüti odalent a kódot, azt jelzi a kaputelefon csipogása, tehát ha már megérkezett volna, azt Rebeka pontosan tudná. A tekintete a telefonra rebben, és szuggerálja, hogy csipogjon, de az, akárcsak a mobil, makacsul hallgat.

– Szánalmas vagyok – rázza meg a fejét Rebeka, és visszamegy a nappaliba.

Nagy a kísértés, hogy megint végigkapcsolgassa az izzókat. Ostobaság, de mióta besötétedett, ezt többször is megtette. Előbb mindegyiket lekapcsolta, aztán újra fel az összeset, egyesével, lassan, és közben felidézett mindent, amiért az izzók ragyognak. A végére érve úgy érezte, hogy ezek a fények számára már nem is az emlékeket, hanem egyedül Vincét jelentik. Megnyugtatta az ismétlődő mozdulatok sokasága, megnyugtatta, hogy közben csupa szép pillanatot él át újra. Hogy a fényekre pillantva hallja Vince hangját és mintha még az érintését is érezné.

Igen, talán újra meg kellene tennie, még akkor is, ha menthetetlenül romantikusnak és álmodozónak tűnik tőle. Ennyit megér, ha közben legalább egy picit kevésbé aggódik.

Biztatásul magának bólint egyet, de ahogy újra az előszobába indul, a tekintete a kívánságpalackra esik. Nem egészen tudja, miért lép közelebb és miért veszi a kezébe, ahogy azt sem, hogy miért dobog szaporábban a szíve az üveg mögött lapuló izzókat bámulva. Visszaül a kanapéra, felhúzza a lábát, és a combjának támasztja a kívánságpalackot.

Mit kívánt vajon Vince? És haragudna, ha ő most lekapcsolná a fényeket, hogy újat kívánhasson? Persze ez csak játék, de az ember sose tudhatja, nem igaz? Rebeka elhúzza a száját, de az ujjával mégis a gomb felett tétovázik. De mi van, ha Vince valami fontosat kívánt, és ha ő most kioltja a fényeket, akkor nem válhat valóra a kívánsága?

De Vince biztosan megértené, hogy neki most szüksége van erre a kívánságra. Kell valami, ami hitet ad. Vincét kívánná, csak így, egyszerűen. És ha kialudnának a fények, akkor is tudná, hogy Vince biztonságban van, ha még nem érkezett meg. És ki tudja, talán a palack több kívánságot is teljesít, talán Vincéé sem veszne el.

Rebeka önzőnek érzi magát, még akkor is, ha Vincéért kívánna. De ha megnyomja ezt a gombot, azzal végleg bebizonyítja, hogy mennyire gyáva és hogy a decembernek igenis hatalma van felette. Ha egy átlagos nap lenne, nem izgulna. Volt már olyan, hogy Vince késett a megígérthez képest, mert várnia kellett a felszállásra vagy épp később tudott elszabadulni leszállás után. Egyszer sem izgult, bízott Vincében. Igaz, a férfi mindegyik alkalommal felhívta, most viszont nem, de ez biztos, hogy nem az ő hibája. Ha tehetné, felhívná. Talán csak lemerült a mobilja.

Bárhogy is, nem számít, most is bíznia kell. Vince haza fog térni hozzá, csak így lehet. És ha itt lesz, Rebeka elmondja neki, hogy szereti. Hogy őrülten, visszavonhatatlanul, mindenestül szereti. Hogy vele akarja leélni az életét, együtt megöregedni, és akkor is őrülten szeretni egymást, amikor már recsegnek a csontjaik, ha átölelik a másikat.

Rebeka már tudja, hogy nem fog kívánni. Bármit kívánt is Vince, megérdemli, hogy valóra váljon. Elveszi az ujját a gombról, de a palackot azért tovább szorongatja. A tekintete belezuhan a fényekbe.

Közeledik az éjfél, de ezzel nem akar törődni. Szándékosan nem ellenőrzi, hány perc van még hátra. Nem mozdul, pislogni is alig pislog. Nem akarja tudomásul venni az idő múlását, nem akarja a durván zuhogó másodperceket, végtelen csendet akar, végtelen dermedtséget, hogy az idő olyan elhalón múljon csak, mint ahogyan egy szív lassan és utoljára dobban.

Mikor a közeli templom harangjai megszólalnak, reszketés fut végig a testén.

Még nem lehet éjfél, képtelenség.

Nem, nem is hall semmit, hiszen annyira megszokta már a harangozást, hogy sosem veszi észre. Most sem zúzza szét a csendet, most sem töri szét a mozdulatlanságot, csak képzelődik.

A harangok újra kondulnak, mélyen és sötéten, beleivódva Rebeka minden porcikájába. Talán örökre hallani fogja a tompa hangot, talán örökre visszhangot ver majd benne, talán most már erre az ütemre ver majd a szíve, hogy emlékeztesse, a december felett nincs hatalma, a december elveszi, amit akar, kérés nélkül, kegyetlenül.

Rebeka nem számolja az ütéseket, csak azt várja, hogy vége legyen. Mintha azt várná, hogy zuhanjon a guillotine pengéje. Behunyja a szemét. Ha elhallgatnak a harangok, a csend bekebelezi. Csend lesz örökre, fekete és halott csend. Sosem fog belőle kitalálni, ott marad örökre.

Halott, színtelen csend a lelke mélyén. Ez lesz.

Minden újabb ütés fáj. Minden újabb ütés élesen hasogató szívdobbanás. Mennyi van még hátra? Hányszor ver még a szíve, hogy aztán megálljon? Mert mégis hogyan doboghatna tovább?

Nem, elég, rémeket lát. Nem lehet ennyire gyerekes. És egyébként is: ha náluk be is köszönt az új év, sok olyan ország van, ahol még nem. Lényegében még december lesz, igaz ugyan, hogy máshol, de akkor is december. A december csak akkor múlik el végleg, ha már mindenhol elütötte az óra az éjfélt.

Rebekából kuncogás tör fel. Kissé talán hisztérikus, csuklással tarkított kuncogás, de képtelen visszatartani. Hirtelen letaglózza a helyzet abszurditása. Itt ül, és retteg az éjféltől, bármit mond, bármivel győzködi magát, mégis retteg. Pedig a december csak egy hónap, mikor fogja már fel végre? – korholja magát. Gyakorlatilag az emberek találták ki, egy fogalom az idő érzékeltetésére, egy mértékegység – a számoktól sem fél, miért kellene félnie a decembertől?

Nem, nem fog itt úgy görnyedni, mint aki feladta. Csak azért sem. Vince megérdemli, hogy higgyen benne. Annyit tett érte, és ő ezt csak azzal viszonozhatja, hogy nem adja fel. Ezért hát nem is fogja, nem fog összetörni.

Rebeka mély levegőt vesz és kihúzza magát.

A harangok még mindig számolják az időt.

Bárhogy is legyen, Vince biztonságban van. Annyira szereti őt, csak megérezné, ha történne vele valami. Lehetetlen, hogy ne érezné. Bár azért igazán jó lenne, ha megszólalna végre az a nyamvadt telefon vagy hallaná a kaputelefon csipogását.

Csend. Hóhullástól sűrű, megfagyott csend.

Rebekában visszhangot vernek az elmúlt harangütések. Kinyitja a szemét, és a palack fényei között felejti a tekintetét. Különös, de nyugalmat érez.

Leheletnyit megreszket az izzók fénye. Rebeka pislog, de a vibrálás megismétlődik. Vagy csak képzelődik? Szorosan behunyja a szemét, aztán újra a palackra néz.

Az izzók kialudtak.

Rebeka szíve nagyot dobban.

Mit kívánt vajon Vince?