Tündérmese

11. fejezet

Vesztegetés fánkkal

Rebeka derengő mosollyal ébred. Álmosan pislogva kinyúl a telefonjáért, és kikapcsolja az ébresztőt. Ábrándosat sóhajtva nyújtózkodik. Rég érezte magát ennyire élettel telinek, rég volt, hogy ennyi bizakodással köszöntött volna egy új napot – még az se zavarja, hogy a jobb keze tompán hasogat.

Felül, felkapcsolja a falra szerelt kislámpát, és letekeri a fáslit a csuklójáról. Felszisszen, mikor meglátja, hogy a duzzanat nem lohadt le, sőt, most már mélylila és kékes árnyalatokban pompázik. Visszatekeri a fáslit, és kimászik az ágyból. Belebújik a papucsába, aztán kicsoszog a konyhába. Felteszi a kávét, de közben a tegnap estére gondol. Vince szédítő és jólesőn borzongató csókjára, lusta hóesésre és szikrázó csillagszórókra.

Ki tudja, talán mégis békét köthet a decemberrel – töpreng, miközben lehunyt szemmel magába szívja a kávé érdes, szuroksötét illatát. Szereti a reggelnek ezt a pillanatát. Ilyenkor még titok az előtte álló nap, bármi lehet, bármi megtörténhet, a csodák talán odakint toporogva várnak, ő pedig mintha felhőpuha álmok között lebegne. Van a lassú, álmos reggeleknek valami kedves bája, amivel sosem tud betelni.

Miután elkészíti a kávét, az erkélyajtóhoz megy, kihúzza a függönyt, és elmélázva bámul a városra. A reggeli derűs napfényben mesébe illően csillog az éjszaka hullott hó – mintha nem is hó lenne, hanem színtiszta varázslat. Rebeka reméli, hogy nem melegszik fel annyira az idő, hogy olvadni kezdjen.

Mikor felfogja, mit kíván, megrázza a fejét. Hihetetlen, hogy egyetlen Vincével töltött este elég volt ahhoz, hogy valami visszaszökjön belé a régi édes érzésekből. Lassan kortyolgatva issza a kávét, és közben azon gondolkodik, hogy vajon végződhet-e jól a történetük – persze botorság ennyire előrerohanni, hiszen még csak egyszer randiztak, ráadásul Vince minden, amit nem lenne szabad akarnia.

Végül is december elsején találkoztak, és még Télapó is volt. Bár ez utóbbi talán nem is számít, mert biztos benne, hogy Vincével nem történhet meg az, ami Gabival pár évvel ezelőtt.

Rebeka erre nem szívesen emlékszik vissza, sőt, szégyelli is, de akárhányszor csókolta meg Gabi, ő úgy érezte magát, mintha jég csörgedezne az ereiben, mert csakis arra volt képes gondolni, hogy a Mikulással csókolózik – pedig Gabi jelmez nélkül egyáltalán nem emlékeztet a Mikulásra. Mikor először feküdtek le egymással, Rebeka nagyon próbálta elengedni magát, de hiába, szörnyen görcsös maradt, és Gabi minden érintésétől csak egyre jobban fázott. Egy idő után már azt képzelte, szépen lassan jégvirágok bontanak szirmot a bőrén, és végül nem is volt orgazmusa. Akkor már biztos volt benne, hogy Gabi mellett soha nem is lesz.

De a tegnap estéből kiindulva ez Vincével aligha történhet meg. Nem, ha Vince megérinti, megcsókolja, de néha már akkor is, ha pusztán ránéz, sokkal inkább mintha forró, perzselő lávává változna a vére. Nincsenek jégvirágok, csak lángvörös lobogás a teste minden zugában. Ahogy Vince tegnap megcsókolta, Rebeka olyan helyeken is bizsergést érzett, ahol azt se tudta, képes lehet egyáltalán bizseregni, az agya pedig olyan üres lett, mintha minden gondolata eltűnt volna. Ahogy visszagondol arra a csókra, most is érzi, hogy könnyű bizsergés szalad végig a gerincén, bebújik a jóganadrág és a bugyi alá, majd sajogva lüktető vágyakozást ébreszt az ölében.

Rebeka biztos benne, hogy Vincével szeretkezni élete legjobb szeretkezése lenne. A csók is élete legjobb csókja volt, sőt, a randi is besorakozott a legek táborába. Tudja, hogy nem lenne szabad arra gondolnia, hogy számára Vince a tökéletes férfi, de álomittas mosollyal mégis erre gondol. Pedig hát ez őrültség, alig ismerik egymást, de Rebeka mindig úgy érezte, hogy amikor találkozik a tökéletes férfival, azt tudni fogja. És most... most úgy érzi, tudja.