Tündérmese

24. fejezet

Családi gyorssegély

Vince mogorván akasztgatja egyik díszt a másik után a fára. Trix olyan mellette, mint egy szivárványszín forgószél, és közben megállás nélkül csacsog. Vince nem tudja, miről. Úgy fél órával ezelőtt leoldott az agya, azóta olyan, mint egy gép, csak aggatja a díszeket egymás után, bár Trix néha nem állja meg, hogy ne bökjön az oldalába, hogy ez vagy az úgy nem lesz jó. Vince mindig csak morran egyet, és csak azért sem teszi át a díszeket – most komolyan, miért baj az, ha egy-két nagyobb gömb véletlenül közel kerül egymáshoz? Azért ettől még nem jön el a világvége. Trix egyértelműen nincs vele egy véleményen – folyton átakasztgatja a díszeket, távolabb lép, megszemléli, majd néha újra máshová teszi. Talán ezért nem végeztek még a fával.

– Ó, hát ez csodaszép lesz! – lép be a nappaliba Maja, a kezét lelkesen összecsapja, és csillogó szemmel bámulja a félkész karácsonyfát.

– Ugye? – pillant rá Trix vigyorogva, aztán kihúzza magát. – Zsenialitásom határtalan.

– A szőrszálhasogatásod határtalan – dünnyögi Vince az orra alatt.

– Az nem határtalan, rémisztő – kontráz rá Illés az egyik fotelből.

Trix mindkettejükre megrovó pillantást vet, de a vigyora azért egy pillanatra sem lankad.

– A lányok imádni fogják – jön közelebb mosolyogva, élénken csillogó szemmel Maja.

Vince unokahúgai most alszanak, Ráhel és a férje őrzi az álmukat, nehogy idő előtt lejöjjenek a nappaliba. Mióta megszülettek, mindig ilyenkor díszítik fel a fát, hogy a kislányoknak meglepetés legyen, amikor felébrednek.

Vince szüleinek a nappalija tágas, a sarokban a karácsonyfa mégis jelentőségteljes. Az édesapjuk ragaszkodott hozzá, hogy megint plafonig érő fát vegyenek, az édesanyjuk pedig a régi díszekhez. Vince minden évben megpróbálja eldugni a gyerekkorában sólisztgyurmából készített díszeket, de az édesanyja figyelmeztető tekintete végül kivétel nélkül mindig jobb belátásra bírja, és bár szánalmasan bénák a csillagok meg a hópelyhek, amelyeket annak idején még ő csinált, azért végül ezeket is a fára akasztgatják.

Vince hátrébb lép, keresztbe fonja a mellkasa előtt a karját, és a fára mered. Meg kell hagyni, tényleg jól néz ki, az összkép pedig meghitt és hívogató. A szülei nappalijában sötétebbek a bútorok, de a fal napsárga, és az édesanyja a kanapékra és a fotelekre is mindig világosabb színű plédeket tesz, most épp pirosakat és zöldeket. December elején előkerültek a különböző karácsonyi díszek (például hógömbök, ami Vince szüleinek a közös mániája) és mécsestartók, amelyekbe Trix természetesen már gyújtott mécseseket. A dohányzóasztal közepén egy bambusztálban szegfűszeges narancsok, egy másikban szaloncukrok, a konyhából besurranó sütemények és a készülő vacsora illatai pedig a fenyő puha és megnyugtató illatával keverednek. Az ablakok az előkertre és az utcára néznek, így a kinti lámpák fényében még annak ellenére is látni a sűrű havazást, hogy odakint már besötétedett. A függönyöket direkt nem húzták még be, bent pedig csak egy kisebb lámpát kapcsoltak fel, mert Trix szerint így sokkal hangulatosabb fát díszíteni.

Vince máskor ugyanezen az állásponton lenne, ma azonban semmi sem képes jókedvre deríteni, még ez a filmbe illően varázslatos hangulat sem. Jó eséllyel akkor mosolygott utoljára, amikor délelőtt felhívta Rebekát.

– Ismerd be, hogy tökéletes – lép mellé Trix.

– Még nem – dörmögi Vince.

Nincs is kész, következésképp nem lehet tökéletes.