Tündérmese

17. fejezet

Elvarázsolva

Rebeka elköszön Esztitől és Gedeontól, bezárja az ajtót, aztán visszafelé menet a nappaliba lekapcsol minden villanyt. Mosolyogva ül le a kanapéra, a lábát az asztalra teszi. Olyan most a lakása, mintha egy elvarázsolt kastély szobája lenne. Néha úgy érzi, mintha őt magát is elvarázsolták volna. Minden reggel lekapcsolja az izzókat, de ahogy hazaér, az az első dolga, hogy mindet újra felkapcsolja, és olyankor arra gondol, hogy ez az idei december egészen más, mint az elmúlt évek decemberei. Ma még a mécseseket is meggyújtotta, mert szereti a finoman imbolygó lángok puha és sejtelmes keringőjét bámulni a falakon.

Vasárnap óta már nem gondol félelemmel a decemberre. Néha még megkísérti az érzés, hogy mindez túl szép, de olyankor Vince kérésére vagy felhívja őt, vagy sms-t ír neki, és akkor máris könnyebb. Vasárnap végre nem felejtettek el számot cserélni, és bár Vince nem mindig elérhető, de Rebekát így is megnyugtatja a tudat, hogy keresheti, ha a hideg újra beszivárogna és alattomos sziszegéssel csusszanva szétkígyózna a testében.

A férfi nem aludt nála vasárnap, de hétfőn reggel megjelent a boltban, és mikor Olgi befogta díszíteni, egy percet sem tiltakozott, csak létrára mászott és felakasztotta az izzókat és a különböző karácsonyi díszeket, ahová Olgi mondta. Bár mikor úgy a huszadik szeget kellett beütnie a falba, mormogott valami olyasmit, hogy „valaki itt rabszolgahajcsár", de Olgi csak rákacsintott, és közölte, hogy mindjárt jönnek a fagyöngyök, és Vince döntheti el, hova tegyék őket. Vince egy szót se szólt többet – Rebeka pedig bódítóan sok csókot kapott aznap délután, természetesen mindet Vincétől. Igaz, akadt egy betérő középkorú vásárló, aki örömmel élt volna az alkalommal, de Vincének elég volt egy megsemmisítő pillantást vetnie rá, hogy inkább visszavonulót fújjon.

Aznap este Vince, mielőtt hazament volna, még felugrott Rebekához, Rebeka pedig örömmel kapcsolt fel egy újabb izzósort a nap emlékére. Kedden Vince külföldre repült, de aztán este együtt vacsoráztak, ami megérdemelt egy újabb izzósort. Szerdán Vince délelőtt nézett be a boltba egy kávéra, aztán mennie kellett dolgozni, de este beszéltek telefonon, és Rebeka olyan boldog volt, hogy két izzósort is bekapcsolt. Pedig nem is történt semmi különös, egyszerűen csak hallotta Vince hangját, húzták egymást valami kis buta semmiséggel, ő pedig a lakásban fel-alá járva (mert képtelen volt nyugton megülni), oda se figyelve bekapcsolt két izzósort is.

Ma nem találkozott Vincével és beszélni is csak röviden tudtak, mert Vince munkatársa egész napra behívta Vincét az irodába, bár Vince ezt utálja, de mint a cég egyik tulajdonosának vannak kötelezettségei, amelyeket nem kerülhet ki. Rebeka maga is meglepődött, hogy mennyire hiányzik neki a férfi. Mire hazaért, csak valami fásult, szomorú ürességet érzett, és csak akkor derült jobb kedvre, mikor sorra felkapcsolta az izzókat, és felidézte, melyik minek szól. Aztán felugrott hozzá Eszti és Gedeon, és miután körbenéztek a nappaliban, úgy bámultak rá, mintha nem is ismernék.

„Vince ötlete volt" – vonogatta a vállát Rebeka, aztán elmesélte az izzók történetét. Eszti a végére elpityeredett, bár aranyosan szabadkozva a hormonokra fogta. Mielőtt elmentek volna, Eszti átölelte Rebekát és azt súgta a fülébe, hogy ne féljen, mert amit érez, az igazi, és szerinte Vince is érzi.

Rebeka most, ahogy a szikrázó fényeket bámulja, sajgón vágyakozik a férfi után. Azzal, hogy elmesélte, mit tett érte Vince, a hiány újra élesen karistolni kezdte odabent. Annyira szeretné, ha Vince itt lenne, vagy ha legalább beszélhetnének. A férfi megígérte, hogy felhívja, ha hazaért, de már elég késő van, és még nem kereste. Rebeka tudja, hogy nem fog megfeledkezni róla, abban azonban már nem biztos, hogy Vince akkor is felhívja-e, ha nagyon későn ér haza. Talán arra gondol, hogy ő már lefeküdt aludni, és akkor biztos nem akarná felébreszteni.