Tündérmese

27. fejezet

A tél érintése

Rebeka lebegős bizonyossággal tudja, hogy álmodik, de mégsem tud küzdeni a tehetetlenség ellen. Csak figyeli, ahogy Vince mosolyogva áll a hóban, ahogy a fagy megindul a lábszárán felfelé. Szeretne szólni, de nem mozdul a szája. A hangok marják a torkát, de nem tudja őket szabadon engedni. Felébredni sem tud, bármennyire is szeretne, és az őt sanyargató érzések túl erősek, túl valóságosak.

Csak álom, csak álom – ismételgeti magában, de attól még hevesen dobog a szíve, ahogy Vince mosolya az ajkára fagy.

Rebeka tudja, mi következik, és szeretné behunyni a szemét, de erre is képtelen, csak nézi Vincét, ahogy jégszoborrá válik. Félelem markolja a szívét, és hideget érez szétkúszni a testében. Feltámad a szél, vad örvényekbe taszítja a hópelyheket.

Vince jégtestén repedés fut végig, és Rebeka tudja, hogy amikor szilánkokra robban, a szíve fájón nagyot dobban majd. A szél maró fütyülése egyre erősödik, a mélyére oda nem illő dallam szökik.

Rebeka nyöszörögve riad fel, ahogy Vince megmozdul mellette. Pislogva mered a hálószoba plafonjára, és csak lassan fogja fel, hogy a mobiltelefon csengése ébresztette fel őket.

– A pokolba! – átkozódik Vince mogorván.

Rebeka szíve még szaporán dobog, az álom képei még élénkek benne, és a belőlük előszökő érzések sem akarnak múlni. Annyira fázik és annyira fél. Tudja, hogy ez a félelem nem racionális, hogy Vince nem fog jéggé válni és szilánkokra robbanni, de a félelem attól még valóságos.

– Igen? – dörmögi Vince minden lelkesedés nélkül. Az ágy szélén ül, meztelen hátán törékeny fényfoltok játszanak.

Rebeka bénultan fekszik, pedig csak annyi kellene, hogy megérintse Vincét, és a testéből máris elmenekülne a hideg. Vince érintése mindig megnyugtatja és felmelegíti. Jó volna, ha a férfi átölelné és magához húzná, ha összesimulna a testük.

Minden éjjel meztelenül alszanak. Rebeka soha, egyetlen barátjával sem aludt így, feszélyezte és zavarta, de Vincével természetes, el se tudná képzelni, hogy bármilyen ruha elválassza őket egymástól. Szereti érezni a férfi testének forróságát, szereti, hogy az illata betölti, és azt is, ha szorosan átöleli, mert olyankor biztonságban érzi magát. Olyankor elhiszi, hogy soha többé nem érheti semmi rossz – Vince mellett nem.

– Ezt most nem mondod komolyan! – fakad ki Vince, és a hangját düh színezi sötétre, a tartása pedig feszültséget üvölt. – Bocs, ne haragudj, de a francba is!

Rebeka összeszedi magát, felül, közelebb csúszik Vincéhez, és gyengéden megsimogatja a hátát. Bármi is történt, Vince nem örül neki, és ettől Rebeka máris rosszul érzi magát. Ami Vincét bántja, őt is bántja, és bármit megtenne azért, hogy enyhítse valahogy a férfi feszültségét.

– Oké, de több ilyet nem vállalok – jelenti ki Vince eltökélten. – Jövőre, ha kell, felveszünk még valakit, de nem viszem el az összes váratlan utat. – Rövid szünet. – Most már nem vagyok egyedül, Peti.

Rebeka szíve hevesen dobban a szavakra. A lány beharapja az ajkát, és meghatottan pislog. Miatta Vince változtatni akar a munkarendjén, pedig imád repülni. Tényleg megtenné ezt érte a férfi?

– Persze, ott leszek időben, ne aggódj. Helló! – köszön el Vince, és sóhajtva leengedi a telefont. – Van egy utam ma.

Rebeka megdermed, és az álomból ismerős hideg végigreszket a testén. Mintha hóvihar tombolna benne.