Tündérmese

22. fejezet

Az előző fejezet feltöltésénél volt valami gubanc, nem egészen látom át, hogy mi történt, de sajnos több hozzászólásnak is nyoma veszett, és bár e-mailes értesítést szerintem mindegyikről kaptam, sajnos nem tudom személyesen megköszönni, de nagyon hálás vagyok, hogy írtatok, minden szavatok nagyon sokat jelentett nekem. :) Köszönöm. :)

______

Meghívás

Vince testét rögtön izgatottság feszíti, ahogy meghallja a kapucsengő rövid csipogását, ami jelzi, hogy Rebeka most lépett be a lépcsőházba. Félreteszi a füzetet, és az előszobába siet, felkapcsolja a villanyt, kinyitja az ajtót, és várja, hogy Rebeka hazaérjen.

A lány tegnap adott neki kulcsot, mert felajánlotta, hogy elugrik neki bevásárolni. Vincének egyáltalán nem lett volna teher, hogy visszamenjen a Varázsbazárba és megvárja, míg Rebeka végez, de mikor a lány közölte, hogy hozza a pótkulcsát és maradjon is nála, se köpni, se nyelni nem tudott.

Olgi a pult mögül hunyorogva ránézett, és közölte, hogy „ha menekülni akar, most fusson". Vincét abban a pillanatban megkísértette a hideg, a csontjai mintha megfagytak volna, a vér mintha jéggé változott volna az ereiben. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem érzett pánikot. Kulcsot adni valakinek és azt elfogadni elköteleződés, és őt meglegyintette minden pillanat, amikor kihátrált egy kapcsolatból, mert úgy érezte, kockára teszi a szabadságát.

Aztán a függöny mögül vigyorogva előbukkant Rebeka, és úgy nyújtotta felé a kulcsot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az is volt. Vince elmosolyodott, és elvette a kulcsot, majd a pult felett áthajolva megcsókolta Rebekát.

„Bepánikoltál" – súgta a lány édesen pajkos mosollyal, mikor elhúzódott tőle, és Vince már meg se lepődött, hogy ennyire átlát rajta.

„Régi beidegződés" – vágta rá szemtelenül, és aztán olyan csókot adott Rebekának, ami egyértelműen jelezte, hogy akarja a kulcsot.

Hogy akarja Rebekát.

Este, mikor megvacsoráztak és hullafáradtan összebújtak a kanapén, hogy filmet nézzenek, Rebeka a mellkasára simította a tenyerét, és megszeppenten pislogva felnézett rá.

„Vince, ha ez túl gyors..."

„Veled semmi nem lehet túl gyors" – zárta rövidre Vince talán kissé nyersen, de hát nem rajong a gondolatért, hogy az érzéseiket feszegessék. Legalábbis addig nem, míg december van. Tudja, hogy előbb-utóbb ki kell majd mondani, merre tartanak, még akkor is, ha mindketten tudják. Előbb-utóbb el fogja mondani Rebekának, hogy szereti, hogy vele akar lenni, de nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ezt nem teheti meg decemberben.

Nem tudja, mi történne, ha megtenné, talán semmi, de nem fog kockáztatni. Viszont amint szilveszterkor elüti az óra az éjfélt, elmondja Rebekának, hogy szereti. Hogy túlélték együtt a decembert, nem történt katasztrófa, és ha tetszik a lánynak, ha nem, nekik együtt kell lenniük. Jó, nem pont így fog fogalmazni, de a lényeg ez lesz. Addig pedig csak azért sem hajlandó az álmaiból előszökő hideggel törődni, bár az biztos, hogy idén nem fog az unokahúgaival hóembert építeni.

Rebeka a levegőt kapkodva, kipirult arccal felbukkan a folyosón, de amint észreveszi Vincét, szélesen elmosolyodik.

– Határozottan jó érzés úgy hazaérkezni, hogy valaki vár – jegyzi meg közelebb lépve.

Vince nem teketóriázik, magához húzza a lányt, és ott, a küszöbön állva, mélyen megcsókolja. Nem tud betelni azzal, hogy Rebekát csókolja, és már kezd hozzászokni, hogy állandó merevedése van.