Tündérmese

9. fejezet

Távolról sem tökéletes

Ahogy kilépnek a hidegbe, Rebeka a kabátja zsebébe süllyeszti a kezét. Nevetséges, de attól tart, Vince talán újra megfogja, belőle pedig minden gondolat nyomtalanul elillan. Pedig csak a kezét fogta meg, ártatlan, még akár azt is mondhatná, teljesen szűzies mozdulat volt, nem szunnyadt a mélyén szenvedély, nem lobogott benne érzéki feszültség, de ez a férfi tömény erotika, úgy, ahogy van, tehát még az ember kezét sem tudja úgy megfogni, mint ahogyan egy átlagos, normális fickó tenné. Legalábbis Rebeka szerint, bár az is lehet, csak túlságosan felpezsdültek az érzékei attól, hogy majdnem csókolóztak.

A szíve még most is őrülten dobog, lebegős, felhőszín érzések járják át, a gyomrában pedig mintha édes reszketés játszana fogócskát. Nagyon szerette volna azt a csókot, de egyszerűen beijedt. Vince olyan közel volt hozzá, a tekintetében vágy és ígéret ragyogott, és ő levegőt venni is elfelejtett, mert tudta, hogy ez a jóképű férfi mindjárt megcsókolja, és akkor eszébe jutott, amire akkor gondolt, amikor a kávézóban megpillantotta őt. Hogy ez a férfi nem lehet Zalán, legfeljebb csak azért, hogy a december a képébe röhöghessen.

A bizonytalanság lendítette a kezét, bár ahogy megérintette Vince kőkemény mellkasát, majdnem újra elgyengült. Majdnem megmarkolta a férfi pulóverét, hogy magához húzza, ezért inkább hátrébb lépett. Távolabb kellett tőle kerülnie, hogy kitisztuljon a feje.

Aztán persze megint bolondot csinált magából, de a férfi mégsem rohant el. Rebeka kicsit szégyelli, hogy annyira sebezhetőnek mutatta magát, ugyanakkor puha meleg omlik szét benne, ha felidézi Vince szavait. Talán nem kellene – mégiscsak december van –, de mégis bízik a férfiban.

Rebeka lopva Vincére sandít, ahogy elindulnak. Kövér hópelyhek hullnak a férfi hajára, vállára, titokzatosan és ingerlőn csillogva kérkednek kivételes helyzetükkel. Buta gondolat, de Rebeka mégis szeretne hópehely lenni.

Észre sem veszi, csak mikor már kitör belőle, hogy nagyot és ábrándosat sóhajt. Vince felé les, az ajkára pici mosoly kunkorodik. Rebeka nem tudja, miért érzi úgy, hogy a férfi nem szokott a mosolygáshoz. Talán azért, mert mintha mindig árnyalatnyi meglepettség derengene fel a szemében, amikor elmosolyodik. Néha olyankor is, amikor ránéz. Mintha újra és újra rácsodálkozna, mintha épp először pillantaná meg és rögtön mámoros bűvöletbe zuhanna, és ettől Rebeka teste valósággal életre kel, zsibong benne a vágy, és szeretne minél közelebb lenni Vincéhez. Egyetlen férfi sem nézett még így rá, egyetlen férfi tekintetében sem látta soha ennyire kendőzetlenül a vágyat.

Vince nem szégyelli, hogy hatással van rá, nem szégyelli, hogy kívánja, és azt sem, hogy szeretné megismerni. Ettől Rebeka úgy érzi magát, mintha szikrázó csillagszórók gyúlnának ki benne. Ami már csak azért is különös, mert kerül minden olyan hasonlatot, aminek köze lehet a karácsonyhoz, de mégis, az érzés, ami zajong benne, leginkább a csillagszórók vidáman pattogó szikráira emlékezteti.

Egy pillanatra találkozik a tekintetük, és mindketten elmosolyodnak. Rebeka nem néz félre, nem akar megint megszeppent kislányt játszani. Vince nem rejti el magát előle, és ő sem akar elbújni. Varázslatos érzés, hogy nem kell szégyellnie magát, hogy lehet önmaga, hogy Vince olyannak akarja látni, amilyen.

Kilépnek a keskeny utcából, amely a játszóház épületét rejti. Rebeka felnéz, és elakad a lélegzete. A város főterére vezető sétálóutca mesebeli bazársorra emlékeztet. A hó mint porcukor ül meg a járdán, a fákon, a kicsi faházak tetején. A fákon fehér és sárga izzók derengenek, a karácsonyi vásár színes fényei szikrázva törnek meg a lustán szállingózó hópelyheken. Halk és merengős karácsonyi zene mosódik össze a forralt bor, a sülő húsok és a kürtőskalács fahéjas illatával, a levegőnek vattacukor íze van, és Rebekában megilletődve pislog a karácsonyi hangulat. Édességtől ragacsos mosolyok, fenyőillatú titkok és csomagolópapír-színes izgatottság.